A hír

A méltóság, a pénz s mindenféle vagyon A szerencse játszi újjai közt vagyon. A betegség mindent hatalma alá vét, Végre megszégyenít akármely Burhávét.

Majd a halál mindent sírhalomba temet, Nem nézvén sem kincset, sem nagyságos nemet. Mindent, ami cifrán fénylett az életbe, Az emberrel együtt mély sírba temet be. -

Két királya van az emberi nemzetnek, Nagyok ezek, mindent magok alá vetnek: Egyik a szerencse, mely, míg itten élünk, Laptaként hajigál, s játszadozik vélünk;

A másik a mindent öszverontó halál, Mely a rakás hamvak felett kész nyíllal áll. E két hatalmasság alatt van mindenünk, E kettő áll készen mindenkor ellenünk:

De van egy pártfogónk, ki sokkal jól teve, Ki mindenik ellen védelmezőnk leve, Ki állandó marad, soha meg nem retten, Bár e két hatalmok ostromolják ketten.

Ez a hír. - A virtust ez mindég dicséri, A vétket büntető átkokkal kiséri. Ez, bár a szerencse valakit levere S a méltatlanságok mélyére tekere,

Vigyáz, nyájaskodik a szenvedő körűl, Szemeiről minden könnyeket letörűl; S ha a balsors nyomja ezer szenvedéssel, Vidítja egy édes megelégedéssel.

Ez, mikor a halál valakit letaszít, Minden dicsőségtől s fénytől megkopaszít, Mikor testünk felett űl a sírhalomra, Hogy prédáját ki ne adja a főld gyomra;

Ez leszáll akkor is sírjára az égből, És kiveszi annak nevét a mélységből, Felrepűl, hogy véle minden részt bétőltsön, S a népek egymásnak adogassák kőlcsön.

Hanem ő, amilyen kegyes jóltévője Annak, ki a virtus igaz követője, Oly nagy ellensége azon embereknek, Kik híven szolgálni szoktak a véteknek. -

Mert bár a szerencse édes-mosolyogva Valakit pompásan vigyen kézen fogva; Mégis a bátor hír meg nem ijed ettől, Megfosztja mindenütt a várt tisztelettől:

Ez, bátor a halál némelynek kedvezzen, Hozzája igen sok időkig érkezzen: Ez a tökélletlen embert levereti, Még, ami kínosabb, élvén eltemeti. -

Óh hír! vidd hírűl ezt, kérlek, temagadnak, Hogy verseim néked ily dicsérést adnak: Majd talám felvészi nevemet szárnyára S pengeti azt egész hazám hallatára.