Kiütvén zászlóját a had véres atyja,
A halál s írtózás szelén lobogtatja.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
Keresztűl nyargalja öldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
Dühösség szikrázik mindegyik szemébe.
Ezek elől nyargal az egyenetlenség,
Emiatt támadott még minden ellenség.
A forgószelekkel csatáznak hajai,
Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajakai.
Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,
Éh torkát egy gazdag vacsorához méri;
Ijjesztő orcával tekint a másikra,
Sárga karjain űl az aludt vérikra.
Végre a trombiták bús harsogására
A fegyveres rendek űlnek paripára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
Hol a vér mezei már kiszabva vannak.
Amerre csak dühös ármadájok szaladt,
Reng a megréműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,
Belőle a halál egy bombin kigördűl:
Utána az apró halálok repűlnek,
Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek.
A halálos füst a levegőt nyargalja;
Felmászván, a magos felhők hasát nyalja.
Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
Az írtózás elhal képzelődésemmel.
Te szelídebb Múzsa! fuss el e scénáról,
Ne gondolkodj ilyen gyász materiáról.
Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
Hol zúgnak az édes örömnek forrási;
Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha egy dalomat Rózsi helybe hagyja,
Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagyja!