Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
Neheztel, hogy tágas házába béfér e’.
A bús gond béesett orcájába hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever,
Melyeknek oly sárgák sovárgó gödrei,
Mint az aranyra vert királyok képei,
Mint a sírból feljött rémítő halottak,
Melyekről minden húst Párkák lefosztottak.
Egy homályos felhő lebeg körűlötte,
Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.
Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
„Balgatag! (így kiált, tekintvén az eget)
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba! mely szörnyű károm következe:
(Itt jajgat s fejére kúlcsolódik keze)
Mely szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta.”
Így tűnődik; s most is neheztel reátok,
Hogy őróla ingyen verset írhatátok.