Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege, Azonnal minden szív írtózva rettege. Megrázott oszlopi fundamentumának Rettentő zúgással egyberoskadának. -
Már reszkető háta béfelé omladoz, A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz; Melyből sustorékol sűrű kénkő langja, Mint mikor fellobban az Etna barlangja.
Bömböl a főld belől, s küszködik magával, Kívűl ekhóztatja a romlást lármával. A holddal szomszédos hegyek besűlyednek, Rajtok feneketlen tengerek erednek.
Belől a pokolnak szelelő lyukai Megnyílván, árvízként omlanak langjai; Kívűl az öszvedűlt házaknak kéményi Lettek a pusztító lángoknak örvényi.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé, Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé. A városok rakás kövekbe omlanak, Az égből a pompás tornyok lehullanak.
A halál a füstnek s pornak közepében Kevélyen kóvályog véres szekerében: S felütvén zászlóját egy setét felhőre, Kacagva repűl le a vérbe fekvőre.
A jajszó, sikóltás a levegőt teli, Magát a csillagok közzé felemeli, Onnan terhesedve a nyílt poklokra űl, S a benne kínlódók jajjával egyesűl.
Iszonyító romlás, irtóztató csata, Amelyet még semmi toll le nem írhata! - Hát az Ítéletnek milyen lesz formája, Ha ilyen iszonyú ichnografiája?
Király, vitéz, ki most egy harsogó szóddal Népeket láncolsz meg hatalmas békóddal; S te elmés tanácsos! ki űlvén kormányra, Egy plánummal zavart hánysz sok tartományra;
Ti, kiktől rettegnek annyi sok nemzetek, E főldindúlásnak, ha lehet, intsetek. És ha szavatokból semmit el nem követ, Vessétek tömlöcbe e főldi kénkövet;
Vagy menjetek vitéz táborral ellenek, Hogy ez engedetlen lángok elvesszenek; Vagy ha a kabinét jobb módot találhat, Tán a politika még többet használhat.
S akkor, ha ezt véghez viszi egy köztetek, Imádjuk az erőt és az észt bennetek. Imádjuk, ha ennyi kincsek pusztúlását, Ennyi embertársunk keserves romlását
Isteni erőtök vagy semmivé tészi, Vagy, míg ki nem ütne, jól elejét vészi. Népek jóltévői! fejedelmek! ha már Csak egy főldrengésből köztünk ennyi a kár,
Legalább az ilyen köznyomorúságban Ti légyetek segéd egy káros országban. Ha rajtatok nem áll, hogy az ember húlljon, Legalább az árva s özvegy ne koldúljon;
Kössétek bé minden nép közt a sebeket, Hogy ép testtel tudjon szolgálni titeket.
Cookies on Poetry Cove