Felhágott már a nap a dél hév pontjára, Egyenesen omlik lefelé súgára. Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl; Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély bikkfák alá mennek, Híves árnyékjokban kérődzve pihennek. A madarkák csüngnek a híves lombokról; Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett, Oltja szomját a hűs forrás vize mellett. A lankadt arató ledűl izzadt fővel, Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak, Széjjel az illatos rétek között dongnak. Csupán csak az apró bokrocskák tövében Zeng a csörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg, Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg. Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek, A dél forró heve elől félre mennek. Alusznak még magok a híves szellők is: Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő zefirek játszanak, Melyek a levelek alól kiugranak, Hol e néma fáknak sírva énekelem, Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszembe, Melyen legelőször lobbant fel szívembe, Melyen rám csillámlott Rózi szempillája, S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah, azólta nincsen semmi nyúgodalmam; Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam. Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan; Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom; De az orvoslásra őtet nem hajthatom. Sírok; de sírásom nincs kit érdekeljen; Panaszlok; de nincs arra, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára Ennyi kínaimnak lehetne határa! Átkozott perc volt az, amelyben mellettem Elmenvén, kegyetlen! reád tekíntettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből, E kegyetlen lángot szíttam ki szemedből. Vajha az ég vagy oly angyali szemeket, Vagy oly tigris szívbe illő érzéseket
Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett volna: Most szívem ily szörnyű tűzbe ne lángolna. Egyenes természet! hát rend szerint mégyen, Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik, Vagy, - vagy a te hitvány törvényed hibázik. Vagy tán, - Mit gondolok? - Balgatag szózatok! Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is, És lángokkal égvén vizet áraszt mégis. Jupiter is mikor essőzik legjobban, Lángozó villámja mindíg akkor lobban.
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe, Holott ő a legfőbb istenség az égbe? És így hideg lehet Rózi, bár szívem ég - Félre az eszemből, oskolai kétség!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem; Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem! Sírok, panaszkodom, új szókat keresek, Előtte könyörgést tészek s térdre esek.
Lefestem kínomat sápadtan, s mint félhólt, Kincsemnek mondom, és - Ah! de már ez mind volt. Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem, Eltűnt s én egy néma kőnek reménykedtem. -
Óh, gonosz szerelem! S te vagy ég istene? Nem, - nem, - az Erynnis szűlt téged, óh fene! S tán e nimfádat is a Stixnél nemzetted, S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek, vesszetek! - Mit mondok! - Ah, talám Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromlám. Ki tudja? ah, talám bennem van a hiba, Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. -
Itt űlök, s a nap is elhágy már engemet, S e lelketlen fáknak mondom keservemet; Pedig tám a kegyes szerelem nevembe Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek, Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.
Cookies on Poetry Cove