Még mindég csak setét búkkal Ráncolván homlokodat, Emberölő háborúkkal Erőltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek Andalogván útjain, Néha a szűz szeretetnek Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békességnek Innepit kell zengened És a császári Felségnek Nevét dicsőítened,
Ki a véres diadalmat Népiért feláldozá És a hószín nyúgodalmat Hazánkba visszahozá.
Trónusát (melyet sokáig Tüzes felhő fedezett, Mely a világ négy sarkáig Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most oly áldott nappá tette, Mely fényt és életet ád. - Óh kegyes király, érette Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amelyet Készít néked minden hív, Melyen brilliántok helyett Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt’ Indiának Négervesztő gyöngyei, Hanem milliom anyának Megvígasztalt könnyei.
A felvídúlt mezők, kertek Cifrázzák kerűletét, Melyek elhagyva hevertek, Lakos nélkűl, szerteszét.
A népnek megkímélt vére Bíbor béllést ád alá, S fényje önnön érdemidnek Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel, óh haza atyja! Itt nagy lelkednek jele. Mely kevés király mondhatja, Hogy ő ílyet visele!
És te, Múzsám! olajfával Kerítvén homlokodat, Vedd fel innepi pompával Érdemzengő lantodat.
Jer velem a békességnek Újúló tornáciba Melynek száz óltárok égnek Bodzás omladékiba.
A népek köz vígságára Készíts éneket velem: Mert meggyőzte útóljára Magát a győzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak Meredek csapásain, Adj koncertet az ekhónak Hazám boros halmain.
Édes születte-főldemnek Fővárosát járjuk meg, Hol sok magyar fejdelemek Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség, Nézd, a nép mint örvendez. Óh, mit nem tesz a békesség! De - de mit hallok? - mi ez?
Megzendűl egyszerre örömlármával az ekhó, Pest palotái között a népnek tengere zúg-búg, Hempelyeg és muselin-habokat tol az Újpiac öblén; A Gyulay grófnak seregéből szittya vitézink
Innepi pompával fogtak helyet; óh, deli látás! Szívemelő jelenés! a lelkes, tarka spalírok, A bajuszos statuák mely szép hadi rendbe ragyognak. Jámbor zörgéssel csördűl azon egy minutában
A puska-promenád, a trombita tűrt reze tördelt Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök, S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bőrt. Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán,
S a csörgők nesze közt fenekét veri, döngeti a tőlgygomb; Akkordál öblös hangon a tompa fagótnak Réznyaka. Most egyedűl ábrándozik egy vagy két hang, Majd pedig egybezavarva zsibonganak s a megeresztett
Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít, S a csengő tányért némítja a tábori tambur. Az újságra bámúlt Pest-Buda, s a bátor Vitézek közepén áll egy pompás sátor,
Felibe az örök dicsőség fényben száll S lebegő szárnyakon fennfüggve trombitál, Egyik kürtjét tartja Pestnek és keletnek, Másikat Budának vagy napenyészetnek,
Az ősz Duna vígan duplázza harsait S megtanítja rájok tomboló habjait, Lekűldi vivátját a Pontus torkáig, A magyar vitézség régi határáig;
Medrének feneke vígan veri vissza, Melynek szűk, de tiszta vizét a sváb issza, Ama kegyes püspök meredek oltára Százszeresen dobja Buda kőszálára,
Szétzúzik az ekhó a kemény szirtokon, S elterűl a hangpor a pesti homokon.
Cookies on Poetry Cove