Elmúltak a hadak, már megnémúlának
Gyászos harsogási Márs trombitájának,
A halált menydörgő ágyúk nem ropognak,
A puskák s köszörűlt kardok nem villognak.
Maga a dühösség, a hadak magzatja,
Fogva van, sok ezer vaslánc szorongatja.
Az arany békesség templomát megnyitja,
Újúl szakadozott oltárán kárpitja,
Kötvén homlokára szagos olajágot,
Béfedé szárnyával az egész országot,
Hogy annak árnyéka és védelme alatt
Az embernek kedves legyen minden falat,
Hogy a szántóvető főldet mívelhessen
Annak árnyékába bátran és csendessen,
Hogy félelem nélkűl lévén a határok,
Bátran járhassanak bennek a kalmárok,
Hogy újra épűljön a most számkivetett
Igazság trónussa, kit a had levetett,
Hogy a mesterségek mind helyreálljanak,
A békesség alatt virágozhassanak,
Hogy a múzsák, kik már a vérbe őltözött
Halálos fegyverek csattogási között
Elhallgattak vala, szólani kezdjenek,
Már Márs és Bellona ne járjon ellenek,
És hogy országunkat a boldogság lakja,
Aranyidőt éljünk, ne légyen salakja.