Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
Lillát s belső nyugalmamat.
Ha látom őtet, felhevűlnek
Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
Tornyodzó reménységeim.
Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
Tekintetére reszketek.
Erről bátorít, arról ijjeszt
A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
Óh, csiklándozó gyötrelem!
Lelke kegyes; de negédjétől
Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jétől,
Mint a haláltól, rettegek.
Szeme, mint élet csillagzatja,
Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
És öszverázza szívemet.
Édes mézharmattal kecsegtet
A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán?
Óh, értem teremtett szép lélek,
Hogy szívem ki nem önthetem!
Tőled reménylek, tőled félek:
Terád van bízva életem.
Piros orcádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
Lehellte az én fátumom!
De kit bélyegzett ki színedre?
Mék az a boldog valaki?
S felőlem mit fuvalt mellyedre?
Halált vagy életet? mondd ki!
De kímélj s adj erőt szívemnek,
Ah, gyengén szólj sorsom felől:
Mert akármit végzesz fejemnek,
A kín vagy az öröm megöl.