A magánosságtul itt környülvétetve Hallgatok, barátom, tereád tekintve. A szív kebelemben édesdeden érez, Megnyugodt most egyszer s belölrül nem vérez.
Nézek, ülök, írok, róllad gondolkodom, Magamon, másokon titkon álmélkodom. E világnak lelke mit csinál belöllünk! Mit ítél törvénye vajjon most felöllünk!
Hagyjuk el, barátom, a mély okoskodást, Ne tégyünk hiában ollyan sok hánykódást; A természet setét mélységét elhagyván, Örömre sijetek kezedet ragadván.
Szívünknek érzési fűzzék szárnyainkat, Barátság élessze mozgó ajakinkat. Világunk lármáját mihaszna kergetjük, Végét, sem kezdetét, látod, nem érhetjük.
Földünknek bölcseit eleget forgatom, A természet szavát már régen hallgatom, És végre felleltem, hogy józan törvényünk, Akármit gondoljunk, csak örök Istenünk.
Egy jó poétának lelke ha megindul, Szívét mellé vévén, tűnik s mindent feldúl. Méltóságot visel dicső törvényiben, Szerelem mosolyog édes érzésiben.
Amit természeti kíván, mindent ölel, S nem csatázik soha az örökös renddel. Szállásnak szoros hely számára egy ország, Természetben lakik, s megyéje egy világ
Egészen, amelynek törvényit érezvén, Gyönyörködik, magát kedvétül vérezvén, Mint a filemile, amely örömétül Indíttatván, itt-ott zöld ágacskákra ül,
A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén Várja a víg napot, mindég énekelvén, Kedvei közt, tudjuk, oly soká zengedez, Hogy végtére nyelvén vére is csergedez;
Erőlteti magát okoskodás nélkül, Mert ő is törvényt vett a hű természettül: Úgy egy poéta is Mársnak sisakjára Felállván, jobb kezét Fébus paizsára
Bocsátja, és így e két istenség között A kies Párnássus hegyéhez költözött, Honnan e világot sóhajtva szemlélvén Harcról, szerelemrül sokat énekelvén,
Mint a filemile, magát erőltetve Vén ereszt és meghal mást gyönyörködtetve. Barátom, kérdezed, mondjam meg, mint vagyok: Mozgok a világban, nézek és hallgatok.
Cookies on Poetry Cove