Be gyönyörű idő! jertek az ablakra, Vessétek szemetek a mosolygó napra, Millyen szépen ragyog meleg sugárival, Játékra indulván földünk fiaival.
Múlik a gyep fagya, gőzölög hidege, Patakokra szaladt széjjel olvadt jege. A hó alatt lakott föld szürkét mutat még, De majd zöldülésre hozza a meleg ég.
Erdeink is széjjel mindenütt kopaszok, Nem bújhatnak köztök még el a vadászok. Fosztott ágaik közt látni messze lehet, Hol még a szarvas vad nagy búvást nem tehet.
Apró madárkáink még néha reszketnek, De itt-amott azért csevegni elkezdnek. Közeledett a nap hozzánk világával, Elevenít mindent meleg sugárával.
A fagyos természet feloldja bölcsőjit, Új élet s mozgásra hozván csemetéjit. Meghevült kebele, kiáltja tavasszát, Melly meleg szelek közt bocsátja válasszát.
A világ, mint ágyban, mozdítja részeit, Dörzsölvén kezével még álmos szemeit. Emelkedik Fébus arany seregével, Mosolyodik reánk sok fényességével.
Kék, fejér, arany szín játszanak körülte, Tekintetit a víg kedv s öröm megülte. Lódul a didergő hideg földünk színén, Szegletekben lappang, s fut völgyek mélységén.
Fijai éjszaknak tájára sijetnek, Hol örökké tartó havakba rejteznek. Fagyos térdeiket jegen csattogtatják, S fogokat szájokban öszvekocogtatják.
Zúzmarás üstökök mindenütt jeget hint, Dérlepte homlokok mégis zivatart int. Színekben szürkések, avarral szőrösök, S hová még fújhatnak, párájok csipősök.
Leolvadt már a hó s vastag jég hátokrul, Csak dér hull, ha rázzák, alá szakállokrul. Szájokból elrohadt falevélt köpdösnek, Utánnok sok nyúzott dögbőrök repdesnek.
A gazdák mindenütt tolvajozzák őket, Kovácsok utánnok hányják pörölyöket. A pásztorok rájok széjjel kurjágatnak, Tűnnek a deresek, már nem maradhatnak.
Fébus kezd napjával széjjel tündökleni, Hegyeken, völgyeken, górókon fényleni. Halmok oldalába dűlnek a pásztorok, Füstölög szájokban meggyújtott pipájok;
Komondor kutyáik körültök hevernek, S a megszaladt marhák után csak böfögnek. Sok górók szálain függenek juhgyapjúk, Mellyeknek fürtjeit széjjel találhatjuk.
Talpon van szőri a száraz teheneknek, Ganéjos még inok a boglyos ökröknek, Kik már mezeinken jármokban görbülvén, Húzzák ekéjeket, sok barázda dülvén
Utánnok, mellyeknek nyomain izzadnak, Hol nyelvek kivetvén, erejekbül húznak. Sok kanok magokban túrnak útfeleken, Nyámmogván a félbe fagyos gyökereken;
Pusztai vadászok beléjek botlanak Gyakorta, s kutyáik reájok támadnak, Ezek serényeket felfelé borzasztván, Csak félrefarolnak fogok csattogtatván,
Estve a faluba dünnyögve bejönnek, Melynek végin játszó pulyák reáütnek; Kibújtak ezek is téli kucikokbul, Elszórván rongyokat setétes sutjokbul.
A falu végire öszvecsuportoznak, Disznót, kutyát, lovat űznek, hajigálnak. Birkóznak magok közt, alá s fel szökdösnek, Kit vezérnek tésznek, kit megüstökölnek.
Így küldi a tavasz postáját közinkbe, Jelengetvén magát újult szíveinkbe.
Cookies on Poetry Cove