A vandaloknak ferde bölcsesége Ismét divatba jő s csudáltatik; Ezek, hogy a nagy Rómát dőlni látták, Vesztének abban lelték fő okát:
Hogy ottan ími és olvasni szoktak; S ez okra nézve ők a könyveket Elégeték mint ördögségeket: S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét,
Mi szülte azt más, mint könyvek s tudósok? Égetni kell hát minden könyveket, Égetni mindazt, aki gondol és lát! Oh, vandaloknak sanda bölcsesége!
Méltó, királyi fülbe zengeni. Tenéked a nagy Róma csüggedése S Párizsnak ádáz harca egy eset? Tenéked alma s makk egy fán terem? -
Hát vandalok közt nincs-e pártütés? S nem félt-e Caesar a vad Galliától? Hát a szeraillok öldöklései És Ázsiának végtelen zavarja,
A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada Mind a tudósok s könyvek mívei? Hát Prussziának s Bécsnek trónusát Csak a vak észnek fékje tartja fent?
S azért nem omlik ott királyi vér? S tán Angliának népe balgatag, Azért parancsol a föld tengelyének? Így van! ha szél fúj s fergeteg leend,
Ha a búzában konkoly és vadóc van, Ha nyájainkat métely szállja meg, S a szürke kanca vemhét elveti Azt mind tudósok s könyvek mívelik.
Bölcsen! Dicsően! Ínach és Numa, Ninus, Zoroaster így okoskodának, Tehát mi is! - Oh, de nagy hézag ez! A makkos ember és mi, nagy különbség!
A makkal elmult a szilaj szabadság, Az ember önként hordja most nyügét, A békes élet bájit ismeri, S a marhafékre nincs szüksége többé.
Lám Títus, Aurél s Fridrik nem valának Sem istenek, sem a Nap öccsei: Imádtatának mégis a világtól; De a tyrannok, bár istenfiaknak
Neveztetének, bárd alá jutának.
Cookies on Poetry Cove