MULANDÓSÁG

Hol a mohos szirt öbléből Ezüst forrás ömledez, S a patakok csörgésétől A setét völgy zengedez;

Hol meredek tar kősziklák Az egekkel mérkőznek, S a százados roppant tölgyfák A felhőkbe verődnek;

Hol a vadonnak csudái Pompájokat mutatják, S a természet nagy szcénái Az érzőt felborzasztják;

Hol a váromladékokon Az őszült kor lelke leng, S a bészakadt sírboltokon Bús halotti ének zeng:

Itt lakik a képzelődés, Képekben elmerülve, Itt a forró lelkesedés. Plutarch karjára dűlve.

Itt emeli fel fátyolát A Visszaemlékezés, Itt rakja le zöld sátorát A bölcs Magábatérés.

Itt tévelygek a világi Lármától különválva, Képzeletim forrósági Között magamba szállva.

Amott egy magas szirt fokán Egy puszta vár dőledez, Melynek szomorú homlokán Bús régiség epedez.

Hajdan ez a dicsőségnek Volt fényes palotája, S a legerősebb vitézségnek Győzhetetlen hazája;

Hajdan felséges tornyai A felhők közt ragyogtak, S ime, most kevély ormai Rakásra omladoztak!

Ott az eldőlt sírköveknél, Hol most lelkek támadnak, S a mélycsendű éjfeleknél Bús nyögések hallatnak:

Ott nyugosznak a bajnokok Mélyen a föld gyomrában, A töredezett oszlopok Között, örök homályban.

Ama kormos ablakoknál, Hol most repkény szövődik, S a mohosúlt kőláboknál Iszolag tekerődik:

Ott búcsúzott szívszakadva Az ékes hölgy férjétől, Mikor a kürtök riadva Elszakaszták keblétől.

Ott nézett le borzadozva Bajvívó kedvesére, Ott dűlt ismét lankadozva A győzőnek keblére.

Amaz ijesztő boltoknál, Hol most baglyok huhognak, S a rémítő nyílásoknál Száraz kórók suhognak:

Ott hörpölték egymás vérét A párducos magyarok, Ott nyerték el a harc bérét A győzhetetlen karok.

Ama bércfalakon álltak A vár pártás szűzei, Mikor ellenségbe vágtak A haza erősei.

Ama vár roppant kapuján Zengtek a tárogatók, Mikor a véres harc után Visszatértek a hódítók.

S ott, hol a győzödelmesek Toborzón vigadoztak, S az érzékeny szerelmesek Szívekben olvadoztak,

Most a gyászos romladékon Bús éjszakák borongnak, És a borzasztó tájékon Bágyadt szellők zokognak. -

Így múlik el a világnak Minden gyönyörűsége! Így minden tündér nagyságnak Veszendő dicsősége!

Hősek márvány sarampóit Az idő eltemeti, S a fél világ hódítóit Feledékeny por fedi.

A bölcs, ki ma nagy lélekkel A naphoz emelkedik, Holnap gyáva gyermekekkel Egy sírba ereszkedik!