Romlásra indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorozó kezeit hazádon?
Sok századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, számkivetett ösi Erkölcsöd átka s mostani veszni tért Romlott fajultság, s nemsokára Ércfalain viperák süvöltnek.
Nem ronthatott el tégedet, oh magyar! A vad tatár chán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma.
Nem vert le téged Zápolya öldöklő Századja s Bethlen vérbe merült kora, Rákóczi vérengző haragján S rettenetes tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs s spártai férfikar Küzdött, vezérlett fergetegid között: Birkózva győztél, Herculesként Achaji kard rezegett kezedben.
Most lassú méreg, lassu halál emészt, S mint egy kevély bikk, mellyet az éjszaki Szélvész le nem ront, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik.
Bátran merül most a buja ifjuság Undok bűnében, s úszva folárkodik, Még gyenge a szűz, s már kacéros S gerjedező tüzeit kínálja.
A férfi - ó bűn! - már ma kereskedik Szép párja testével, maga alkuszik Gazdag folárral, s gyenge társát Fajtalanúl teregetni hagyja.
Vallástalanság rút szüleményei, Erkölcstelenség s minden utálatos Fertelmek áradnak hazánkra, Régi nemes magyarok porára!
Fegyverre termett szép, deli ifjuság Kardforgatásban nem gyakoroltatik, Nem tud nyeregben, nem tud ugró Gyors paripán leragadva szökni.
Ó, más magyar kard mennyköve villogott Atilla dicső harcai közt, midőn A félvilággal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja!
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain, Ó, más magyar kard verte vissza Hunnyadival Mahomet hatalmát!
Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet Szerzett az ifjú Pélides utjain, Most íme - oh, szégyen, mivé lett - Módi majom, s gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati! Erkölcseinket vesztegető fenék! Fessen le hiv Gvadányi tolla, Nemzetemet csufoló bolond korcs!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk változandó, Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok éjjele Mindent, leomlott a magos Ilion, S a büszke Karthago hatalma, Mint az erős Babilon, leromlott.
Volt oly idő már, mellybe’ nemes hazánk Fénylő dicsőség polca felett virúlt, Jön olly idő még, melyben gyászos Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
Cookies on Poetry Cove