Emmi! nékem sem fedi szívemet jég.
Láng az éneklő, heve forr dalában:
Ömledő bőség, magasabb csapongás
Önti ki lelkét.
Aki vért zengett s haragos Scamandert,
Aki a zordon Rhodopén parancsolt
Kőnek és vadnak s Rhadamanth kezének:
Hév szerető volt.
Dirce zengőjét, ki Olympiának
S Peliont égig ragadó gigásznak
Harcait dörgé: szerelem dagasztá
Cypris ölébe’.
S azt, ki ezt mérész utain követte,
S büszke reptével ragyogóbb vidékre
Hívta Rómának koszorús leányit,
Gratia szülte.
A lyrát felkent kezek érdekelték.
Húraim gyengék magas égi hanghoz,
A szelíd Paphus kiesébe’ nyögdel
Lesbosi hárfám.
Jer, vegyűlj hozzám epedő szavaddal,
Édes esdeklőm! öröm-ömledéssé
Olvad e bús dal, s koszorúzva dűlök
Gyenge öledbe.
Énekeld Charist velem és Diónét!
Ahol e kettő mosolyogva múlat,
Ott az ég, s minden kegyes Istenével
Harmoniát zeng.