Én is örömre születtem Arkádia berkében, Rózsapárnán szenderegtem Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene Pásztorai közé kene. Ah, de mint az aranyvilág, A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág, S Dodona berke dördül. Elvirít a szép kikelet, S véle a hesperi liget.
Az enyém is elvirult már! Pályám vége közelít; Hol a gigászi Örök vár, S chaoszában elmerít,
Mint egy cseppet az óceán, Mint egy sóhajtást az orkán. Légyen álom, légyen bíró, Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó A vadon enyhelyébe. Mert ha bíró: nem furdal vád, Mert ha álom: nyugalmat ád.
Ember voltam, csak gyarlóság Létem fényes bélyege, Ha virtusom nem hiúság, Forró vérem melege,
Ha szívem nemesebben vert: Önmagában méltó bért nyert. Sírjak-e, hogy életemet Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet Álmodozva folytattam? Ha ezt újra elkezdhetném: Ismét a múltat követném.
Az ifjúság örömeit Lelkesedve öleltem, De szívem szebb ösztöneit Soha bé nem tölthettem.
Ithakám partját elértem: S ah, hazámra nem ismértem! Úgy éltem, hogy életemet Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet Végezni ne fájlalnám; Megcsókolgattam rózsáit, Megizzadtam vaspályáit.
Láttam a mosolygó tavaszt, Láttam az égető nyárt, Láttam minden időszakaszt S minden földi láthatárt:
Ha örök időket élnék, Ezeknél többet nem érnék. Tűnő éltem rövidségét Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét Előre nem borzadom, Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene,
S kebelemben marasztom.
Cookies on Poetry Cove