ELÉGIA

Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe A szeretett tájék öblei s árbocai. Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek, Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét:

Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok, S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek. Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez, S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik.

Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel, Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza; Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.

Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban, Gyermeki játékban alkota embereket, Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél, S játszva nyitál pályát isteni célod előtt.

Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják, S a nemzet lelkét s életerét kiölik: Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád, Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.

Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél A görög ég, Helikon hajdani isteninek. Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván, A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.

A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék, Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt. Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus, Amikor összeszedé Ilion énekeit;

Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte, S a dalok isteninek áldoza harcaiban; Így született Hellász, így szülte az élisi pálma A csuda helleneket s Pindarus énekeit.

Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja, Így hordott eledelt nékie méhe, galamb. A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét, Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.

Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit, Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. - Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt; Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után.

Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak, S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá, Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:

Így merül el majdan magasabb rémletben az érző, Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.