Hogy a szelíden érző szép nemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik, Mint ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze. De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek; Kik életünknek gyönge bimbait Dajkálva őrzik forró keblöken, S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz S lelkünket égi érzésben feresztik; Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral Vezetnek éltünk véghatárihoz, S ölelve tésznek a halál ölébe, Míg ott is újra vélünk egyesülnek?
Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva, S rendeltetésök szebb, mint a miénk! De mint mehetnek nagy pályájokon Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tőlök oly csudát, Hogy céljainknak megfeleljenek, És lelkeinkkel öszvezengjenek, Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem: A lélek is csak úgy emelkedik A virtusokhoz égi szárnyakon, Ha delphi isten önt sugárt belé,
Mely úgy kifejti lelkünk díszeit, Mint éltető nap a virágkebelt. Midőn csapongva ömledő dalod Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje, Mely szívet-elmét egyaránt hevít: Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke, Hogy a Teremtő legbecsesb alakját, Kinek kezébe szívünk adva van, Játéka, kénye rabjává alázta!
Te megboszúlva méltóságtokat Kihágsz nemednek szűk korlátiból, Melyekbe zárva tartja vad nemem; Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Melyen csak a nagy férfinyomdokok Vezetnek a szép tiltott táj felé; Hol a vakító fénybe vont igazság, Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját, Melly halhatatlan istenekhez int; S hol a poesis nyájas istenei, Szemünkhez illő földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé, S a symboláknak hímes fátyolában Öleltetik meg a nagyot s dicsőt, S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt. Érzed hatalmas ihletésöket, S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak, S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengő fülmile Örömre gerjed, s harsány csattogással Repül az erdők zöld árnyékiba, S üdvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget: Meglelkesedve s égi szárnyra kelve Lengsz vígan Áon szent virúlatin, Hol a teremtő Pindar díthyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain, S a gyönge Sappho esdeklő dala Nyögdelve reszket gyenge húrjain; Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdező szemed, Hol új meg újabb zengzetű melosz Lángolva járja általlelkedet S zengésbe hozza gyenge lantodat.
De, oh leányka! még itt nincs határ! A képzelődés szép játékai, Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok. Kettősen érzed a jót és gonoszt, S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad. Nézd a magasban fénylő bölcseséget,
Körülragyogva csillagnimbuszával Az istenelmek békes sátorában, Hová nem érhet semmi földi tőr! Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s győzni a föld szörnyeit, Indúlatinknak pusztító dühét És a szerencse játékit nevetni, Használni élted szűk kerületét
S bátran letenni a halál kezébe. Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal. Vezessen érző kebled istene. Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén Álmodd el élted rózsaálmait, S védjen Minerva pályád zajjain, Mint Áriont a tenger istenei,
Midőn zenegve szállt a delfinen.
Cookies on Poetry Cove