Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat A sandaságnak gáncsa megzavarja; Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam, Mint csürhe gyermek kámpolásait,
Midőn legázolt bábjait boszulja. Nem úgy tanultam Sokjrat iskoláját, Hogy a köz-ember változó eszének S itéletének rabja lenne Múzsám.
Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza, Galád szidalma rám homályt nem ejt, Sőt a bohóktól kárhoztatni fény. Azok, kik a szent Catot pökdözék,
S a bölcsek atyját méreggel megölték, Élnek ma is még, s mérget öntve marják Mindazt, ki odvok mellett elmegyen. S csudáljuk-é, hogy ránk morogni mernek?
S gyűlöljük-é, hogy nem barátaink, Kik önmagoknak ellenségeik, S az istenekkel perbe szállni készek? Vagy tán az orvos hagymázos betegjét
Üldözze azért, ha tőle öklözést kap? Nem, mert az ember nem véthet, ha józan, Minden gonoszság hagymázból ered. Előbb lehetne a lángból víz és jég
S az égi fényből vastag éjszaka, Mint a valódi bölcsből rút gonosz. Az isteneknek egyik legnagyobb Csudájok az, hogy szintugy lelkeink,
Mint arcainknak számtalan vonási A milliók közt másokat ne leljék. Miért utálnánk hát ezt és amazt, Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon?
Hiszen magától egyikünk se’ van. Nézd, a tövis szúr, és csip a csalán, S a gyenge rózsa illatot lehel. Az emberekben végtelen különbség
S megérthetetlen visszás értelem van. Ez a hiú fényt s rangokat vadássza, Kucorgva koldul, s pénzen vesz tehert; Emez dühödve pusztít, öl, rabol,
Az átok és jaj himnusz vad fülének, S bünében virtust s érdemet keres! Amaz magától s mástól megtagadva Kuporja a pénzt, s hasznát nem veszi,
Mint a perúi rab, mindég aranyt ás, S aranyja halmán izzad, éhezik; S im ez becsülni a pénzt rútnak érzi, Pazérlja, s fogytán a fejébe lő.
Így a tudósok tarka serge is Bizarr agyakkal rakva, tömve van. Az egyik a szent régiség barátja, S utálja mindazt, ami új s nem ó:
A Himfy verse néki konyhadal, Akárki mit mond, mert cadentiás. A másik újat s csak honit szeret, Kitiltja Hellász nyájas isteneit,
S igaz keresztény verseket kohol. Van, aki minden új szót megkacag, Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól, Mert néki a nyelv csak fonóba’ készűl,
S ahhoz Kazinczy és Virág nem ért. Van, aki mindég új szót fúr, farag, A leghelyesbet százfelé csigázza, S abból viaszként majd istent csinál,
Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik. Van, aki mint egy szemtelen kofa, Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri, S az átmenők közt majd ezt, majd amazt
Betyár gúnyokkal megtámadni kész, És a becsűlet úgy hozván magával, Üstökre, pofra kél akárkivel. Elég. Az ember ahány, annyiféle,
S változhatatlan főbb vonásiban. Ki gondja mindazt egy kaptára vonni? Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni? S ki gondja minden agynak tetszeni?
Elég, ha néktek tetszhetem, barátim! Elég, ha célom s szívem tisztaságát A józanabb rész érti és becsűli; A részegekre nem figyelmezek.
S letettem ámbár lantomat kezemből, Hogy kedvesimnek adjam éltemet, S nyaram kalásszal biztató szakát Telemre gyüjtve éldegeljem el;
De oh, nem élet a múzsátlan élet! Maradjon a föld! minden kincse gőz. Sietve térek vissza istenimhez, Kik ifjuságom zöld virúlatin
Keblökbe zártak nektáros kezekkel, S kik bár nem adnak kincset és hatalmat, De megtanítnak vígan élni, halni S nevetni a föld balgatagjait.
Nevesd te is, jer, őket; s vívj dicsően Az éj süvöltő, vak hydráival! Paizst s aranytőrt nyújt Apoll neked, S veled buzogva felkél Wesselényid,
A szörny-ölőknek szörnyölő fia: Lehull előtte majd egünk köde, S paeánt riadnak Erdély bércei, És én utánok zengetem dalom.
Cookies on Poetry Cove