Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve búcsúzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja. Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink.
Cookies on Poetry Cove