Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra, Kivált az első fájdalom hevén; Csak könnyek és csak bús nyögések adnak Szorult kebelnek édes enyhülést.
De hát te meddig sírsz még Dencsidért? Mikor találsz te már vigasztalást? Siralmaidban lát a felkelő nap, Siralmaidban hágy, midőn leszáll,
Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe, S ha illatot hint rád a szép tavasz; Dencsid keserged, amidőn az ősz Lehelletével hervad a virány,
S előtted intve sárga lombja hull. Nem így, barátném! van itt is határ, Amellyet általhágni nem szabad. Szép lélek, amelly könnyen kap sebet,
S a fájdalomnak önti könnyeit, S magát kisírván szenved csendesen; De kényes, amelly sebjét nem felejti, Sem orvosolni nem bátor s kemény,
Hanem lecsügged, s önmagát emészti; S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik, Ha fájdalomban édeset keres, S veszett gyönyörré változtatja a kínt.
Tágúljon a szív könnyek által, amíg Feszíti, fojtja a nyers fájdalom. A férfiszem sem bírja könnyezetlen, A bölcs is érzi a csapást, midőn
Szerelme édes lánca elszakad; De már ha első kínjait kiforrta, Az észnek égi balzsamát veszi. Mi haszna vívjuk a kemény eget
S a bús koporsó gyémántzárait? Nem hat siralmunk s jajszavunk oda! Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk Azt, aki békes révre jut korán,
Ki csak tavassza kellemit szedé, S itt hagyta a tél puszta napjait? Nem szívja többé Dencsid ajkidon Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét, Sziveddel öszve nem döbög szive: De már nem érzi a fájdalmat is, E földi élet számtalan veszélyit,
A test fenéit, a lélek dühét S nem a halálnak irtózásait; Nem játszik a sors kéjje ővele, Sem a hatalmas durva büszkesége,
Nem csalja őtet áruló barát, Szerelme kínja nem szakítja szívét, S nem látja a bűn győzedelmeit. Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül, Újabb veszélyt hoz minden percenet. Itt a mosolygás sírással vegyül, Itt minden édes mérget rejt magába,
S gigászi harcot minden nyúgalom. Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát A boldogoknak csendes enyhelyén, Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait! Követni fogjuk őtet nemsokára; De már követjük és útban vagyunk! Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.
Cookies on Poetry Cove