Mint az aranykornak boldog századja virágzó Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám; Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját, S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.
A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban, Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly, Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander.
Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság, Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted, A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted, S karjain andalgó örömében renget az égnek.
A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag, A repülő élet napját felnyitja, bezárja; Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe’ fereszted, Elysium myrtusligetévé változik a föld,
Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk. Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt, Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek, S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,
Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. - Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl, Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,
Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját, Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer: Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,
Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni, S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.
Cookies on Poetry Cove