„Húnyik a nap, pirul az ég, Intesz, édes enyhelyem! Megyek, megyek, ah, elég rég Vonza feléd kebelem.
Te vagy az én kis világom, Virágim szép ligete! Gyermeki víg munkásságom S elmém első képzete.
Hozzád jövök, ha szívemet Aggodalom terheli, Hozzád, ha rám öröm nevet, S kezem lantját emeli.
Szép alakid szemlélete Új világba andalít, Nyílt kelyheid lehellete Illatözönbe merít.
Itt élnek eltűnt rémeim Gyermeki jelképekben, S kedves titkos két betűim A mindig zöld szívekben.
A bús ciprus árnyékában Az urnák s nefelejcsek, A két hív szivek láncában A viola-bilincsek.
Így alkota ifjú lelkem Egy szebb virányt magának, Hol égi gyönyör s szerelem Szebb rózsái nyílának. -
De csakhamar felriadtak Rémledező szemeim, S karom között eloszlottak Tündér álomképeim.
Óh, mint sírtam, barátnéim, A szerelem könnyeit! Mint ittátok, virágaim, Szívem égő csepjeit!
Hervadtatok, hervadtam én, Míg rabláncom szaggatám, Míg a csalfa, büszke remény Bábjait elhányhatám.
Óh, nem jó halandó szemnek Az eget megmutatni, S a lepkeszárnyú gyermeknek Égi szárnyakat adni.
Nehéz a mennyet elhagyni, Pedig le kell hullanunk! Jobb a hív földön maradni, S rózsákat itt szaggatnunk.
Nem álmodni, hanem élni Illik e szép világon: Méh-ajakkal mézet lelni Lehet minden virágon.
Egyik hervad, másik nyílik, Mindenik csak tünemény; Annak nyílik a legszebbik, Aki szabad s víg, mint én.
Szabad pedig ki-ki lehet, Míg fejét, - de hol vagyok? Lilim még istenné tehet, Legyen, legyen, hallgatok.”
Cookies on Poetry Cove