Midőn e földet elhagyá Saturnus, S a nagy Minden keblébe rejtezett, Két égi szűz maradt az embereknél: A szent Igazság és a szűz Szemérem;
Kik mint az égnek hív küldöttjei, A jámbor népek kormányit vezették. Örök békesség és arany szabadság, Víg ártatlanság s minden égi jók
Lakoztak vélek a boldog világban. De a halandók csakhamar megúnták Ezen jóltévő égi védeket; Mert sokban ellentálltak a nagyoknak,
A büszke nagyravágyás kényeit S a rút gonoszság titkos céljait, Mint őrálló bírák, meggátolák; Melyért is ők az emberek közül
Kizáratván, dicsőbb honjokba tértek. Már így sokkal szebben folyt a világ. Most a hatalmas már hatalmasabb lett, A víg vigabbnak érezé magát,
A dús pediglen sokkal gazdagabbnak. De csak rövid volt e hiú öröm. A gyenge csakhamar kezdé érezni Kevély nyomását a hatalmasoknak;
Az erő nemlétét pótolá ravaszság, S rettentővé lett láthatlan keze; A sok hasznos csekély romlása által Kiszáradt a bőség s dúskálkodás ere;
Fortély ellen fortély, erőszak ellen erő, És fegyver ellen fegyver volt szegezve: S már-már kiveszni tért e balgatag faj. De megszáná a földet Jupiter.
Menj! így szólítja bölcs lyányát, Minervát, Menj! s hozz ki táram titkos rejtekéből Észt s bölcsességet e vak fajzatoknak. Nem észt, hanem ravaszságot lopott,
S csak azt adott nekik Japet fia; S most a Szemérem és a szent Igazság, Kiket nekik küldék, ím visszatértek. Készült tehát az aegis asszonya
A bölcseség dicső szövétnekével A földre szállni és az embereknek A tudományok szent kincsét osztani, S minthogy saját komolyságát tudá,
S a földi gyarlóságot ismeré: Az ő ifjabb s vidámabb húgait, A nyájas Múzsákat küldé elől, Hogy készítsék kedves játékjaikkal
A vak, szilaj lelkekhez útjait. Díszlett e mód. Mert ámbár voltak oly Múzsák, kik a kedveskedést fölösleg Űzvén, lettek nagyok kacérjai:
De mások, kik megtartották tovább is Az ő mennyei ártatlanságjokat, Az emberekbe szent szikrát leheltek, Kikben tüstént gyulladt az aetheri rész,
Mely egy rokon kötél az égiekkel; S hálás kezekkel kezdék elfogadni Minerva égi áldomásait. Most láták, hogy dobzódások veszély,
És a pusztítás ádáz balgatagság; Hogy minden emberek csak egyneműek, S minden közjó az egyesből ered! Azolta van remény, hogy a halandók
Mennél több fényt nyernek Pallás kezéből, Annál forróbban fogják majd ölelni A szent Igazságot s a hív Szemérmet. S akkor majd ismét Kronos boldogabb
Századja hozzánk visszatér az égből.
Cookies on Poetry Cove