Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész Emel ki minket a barmok sorából? Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?
Az ész az isten, mely minket vezet, Az ő szavára minden meghajul, Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké, S örök helyéből a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsőt, Az egyes embert, mint a milliókat, Ez áldja s égi boldogságra inti. Miért utálja hát szövétnekét
Az ember, és mért nem terjeszti fényét A vak halandók néma éjjelén? Aegyptus áldott földje kérkedik Az ész legelső nyílt virágival;
De ott fakadtak egyszersmind azokkal A hit vakító szentelt maszlagi, Melyek korunkig hintik mérgöket, S örök zavarba dönték e világot.
Az ég ürébe felható tudós Az égi zsákmányt barlangokba zárta, S az embereknek bábot s vázt vetett, Melyek vakabbá tették a vakot,
És a lenyügzött józan értelem A szarvas isten áldozatja lett. Így a görög nép s Róma bölcsesége, Melyet csudálva tisztelünk ma is,
Csak a tudósok székiben lakott: A nép szemébe nem hatott sugára, Előtte el volt rejtve mindenütt, Míg végre a vad barbarok dühétől
A föld szinéről eltörültetett. Éj födte a föld pusztaságait, Éj, melybe számos századok merültek. S ha most azolta kezd is fényleni,
Mely szűk határba önthet áldva éltet, S az éj csudái mint süvöltnek arra! S hány népek élnek még ma is körültünk - Tekintsük által a föld részeit -,
Kik a baromság aklában hevernek, És semmi isten nem tekint ügyökre! Ez istenének a barmot hiszi, Imádja a föld ocsmány férgeit,
S azoknak embervérrel áldozik; Emez vakító papjának ganéját Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi; Amott az odvas fákban éhezik
Az embereknek görhes istene, S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa; Imitt hamúban kotlik a herélt szent, S bámészkodása istenné teszi;
Itt a mosódás módja szent titok, S a fél világot embervérbe mártja, Mert azt az egyik párt az ujjain, Másik könyöknél szokta kezdeni,
Melyért is egymást öldözik halomra; Ott a falukban s városok piarcin Jár kóborolva a sok meztelen szent, Szabad kezekkel élelmet rabol,
S az asszonyokba önti szent dühét, S a férj, az égnek hálát adva, nézi, Ha hitvesével szent bujálkodik. Így a világnak legkiesb vidékit
Ádáz bolondság tölti, ostorozza, S undok zsiványi barlanggá teszi; Erynnis üszkét hányja városinkra, Az öldöklő kést egyiránt fereszti
A reszkető ősz tűztelen szivébe S az anyja keblén ácsorgó szopóba, És csontjainkból trónust rak magának, Melyet dög, inség, sárga félelem
S kínokkal élő bánat fog körül. Hol van tehát a józan értelem, Hol a tudósok annyi izzadása? Remélhetünk-e vajjon jobb világot?
Gyaníthatunk-e olly időt, mikor Az ész világa minden népeket Megjózanít és öszveegyesít, S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt?
Reménylek. Amit század nem tehet, Az ezredek majd megteendik azt. De hinnem is kell; mert midőn, barátim! Buzogni látom lelketek hevét,
Mely e nagy ügyre felken títeket, S e szent szövetség láncába csatol, Előre látom: mint terjesztitek Hazánkban Delphi égi kincseit
S az értelemnek nagy törvényeit; Előre látom: mint leheltek éltet A sziklamellbe és a holt agyagba, S mint jámborodnak a vadállatok
Előttetek, s mint omladoz rakásra Az ész s igazság mennydörgő szavára A zordon inség óriási tornya, S mint hullanak le durva láncai.
Fogadjatok hát engem is, barátim! Szent frígyetekbe; íme, esküszöm, Hogy áldozatlan kézzel nem jövök: S ha gerlicéim és virágaim
Kedvelni hajlandók az istenek, Tömjényitekhez szívesen teszem.
Cookies on Poetry Cove