Mint majd midőn lángszárnyakon eljövend A nagy Birónak cherubi angyala, És kürtje harsány hangja a mély Sírba leszáll hidegült porunkhoz:
Mindenfelé dob s tárogató riad. Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink Támadtanak fel hamvaikból Véreiket fedező karokkal.
Toldúlva jőnek bajnoki népeink: Erdély kegyetlen székelyi, a fene Hajdúk az áldott térmezőkben Megfeketült haragos kunokkal;
Az ütközet közt állni tudó, kemény Horvátok és vad rácok erős hada Táborba szállott, hogy kövesse A magyarok rohanó lovagját.
Örvendj hazám: nézd, mennyi jeles sereg Kész érted önként ontani életét. Oh, bátran örvendj! mert megőrzik Hantjaidat született vitézid.
Magyar nemes vér bére, jutalma vagy, Vérző magyar kar tarta meg eddig is, Csak hív szülöttid vérpatakja Áradozand ezután is érted.
Nézd, mint buzognak szép deli ifjaid: Mindannyi hérót s Marst mutató vitéz Tüzelg szemökből; felkelend még Báthory, s él Kinizsink ezekben!
Tud győzni e nép! Attila magva ez! Ez dúlta Árpád hajdani harcain A föld legelső tartományit, S láncra füzé sok ezer vitézit.
E nép csatázott nagy Hunyadink alatt, Mikor kevély Bécs tornya lerontatott, S roppant Budának győzhetetlen Ormai közt diadalmi kürt szólt.
Hát bölcs királynénk, Trézia! trónusod Nem a magyar szív vívta ki Pálfyval? Nem a magyar s Nádasdy kardja Tette dicső koronád fejedre?
Hat nagy királyok fegyvere omla rád, Tűzláng borítá Austria tájait, S nem volt, ki terhed Herkulesként Tartsa: egész birodalmad ingott.
S ím, mint midőn bús Aeolus éktelen Barlangja torkát Kaukazus oldalin Feltárja, s ádáz szélveszekkel Fellegeket hasogatva pusztít:
Felkél az ébren szunnyadozó magyar, S elszórja villámkardja eged ködét; Megtörte, földhöz verte, mint egy Bellerophon, hatagyú Chimaerád!
Menj most, vitéz faj! nézd, mikor a vadak Királya felkél Júba vadonjain, Szavára megréműl az erdő, S futnak ezer vadak odvaikba!
Cookies on Poetry Cove