Te, kit legrégibb híveim
Között leghívebbnek lelek,
S mint boldogabb esztendeim
Társát, szeretve tisztelek;
Ki hogy hűségem karjain
Karunkba béavatkozál,
S velem hazánk oltárain
Főbusnak eggyütt áldozál,
Ha hív öledbe rakhatám
Szándékim édes titkait,
Enyhülve s bátran járhatám
Pályám veszélyes útjait.
De, hogy hazád s barátidért
Öcsénkkel meg feltámadál,
Éltemnek már enyészni tért
Kedvéhez új reményt adál,
Sőt megtartván vad mostohánk,
A Sors, az volt tán egy oka,
Hogy el ne veszne még hazánk
Több kínra szánt két bajnoka.
Üldöztetik szünetlenül;
Mert Tullius pallosra jut,
S Neró királyi székben ül.