Ha ki mindenét elvesztvén,
Reménységet sem talál,
Már annak az élet szégyen,
S kötelesség a halál!
Így sohajt, panaszra kelvén,
A világ kevély fia,
Hogyha földi fő javától
Végre meg kell válnia;
Ő, kit a szerencse mindég
Kézen vitt, ápolgatott,
S rossz kedvére, haragjára
Sohasem méltóztatott.
Így ingerli, bátorítja,
S csalja sok szív önmagát,
Elborulni s tünni látván
Ál reménye csillagát.
Mi, kik ennyi baj s veszély közt
Forgunk és erőlködünk,
S a szerencse vak dühével
Évek óta küszködünk;
Mi, kik a mérges haboktól
Szüntelen hányattatunk,
S annyi sok szélvész után is
Partra nem találhatunk;
Mit tegyünk, s mit várhatunk mi,
Hogyha ránk dördül az ég?
Kell-e nékünk még remélnünk?
Bízakodnunk kell-e még?
Szégyen lesz-e, s oktalanság,
Ha folyvást serénykedünk,
S új hajótörést kerülvén,
Még tovább emberkedünk?
Mit tegyünk hát, s kit kövessünk?
Mit lehet remélnünk még?
Mit mutat hitünk világa?
S mit javall a bölcseség?