Ó te, kinek jeles elméjét örvendve csudáltam, Még mikoron csak távúlról hallom vala múzsád Szívreható dalait; te! kiben végtére, veszélyes Pályafutásom alatt, elszánt hű társra, s barátság
Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam: Mint vagy, drága Lacim? sőt inkább élsz-e? s ha még élsz, Hol vagy most? Száz gond és baj terhének alatta Ime! barátodnak bús szíve sohajtoz utánad.
Hasztalanul várván leveled s óhajtva reménylett Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem Verseimet; bár azt se tudom, mely tájra bocsássam. Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél,
Hallgatsz, s elnémult veled eggyütt nemzeti múzsád? Élsz-e tehát, s hol vagy? mellyik megye puszta vidékin Bujdosol? és mikor érsz lakozásod előbbi helyére? Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk
Oly bús éjbe merűle? hol a vad visszavonásnak Lelke dicsőségünk örökös fátyolba borítá? Ott, amaz árva mezőn! hol minden fűnek alatta Eggy-eggy régi magyarra találsz!... Könyvekben elázva
Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén, A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja. Hajh, iszonyú térség! gyászos temetője hazámnak! Jártam hantjaidon; láttam sírhalmaik én is
Ősinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén Honnyunkért, s ott halva vitéz vérekkel adózván, Intenek íme! s világ füle hallatára kiáltják: “Nézz e térre; s tanulj már eggyességre, magyar nép!”
Ámdemit emlegetem bal sorsunk durva csapásit? S még ma sem enyhűlő sebeink mit szaggatom újra? Gyász jelhangja, Mohács szomorú neve! rettenetes név! Ah! ne gyötörjed az én füleim; lágyítsad azoknak
Mostoha szíveiket, kik honnyok semmi keservén Nem könyörülhetvén, bajait mindenha tetézik, S régi tulajdonaink, erkölcsink, ősi szokásink, Nyelvünk, törvényink bizonyos vesztének örülnek!
És te, barátom! eredj, vedd tolladat: írd le, mit érez Ott, epedő szíved! s egyszersmind írd le, mi volt rég E nemzet, míg a haza közhasznára tekintvén Bölcs fejedelmeinek vígan hódolva virágzott;
Visszálkodva mivé lett ott elvégre, tulajdon Vétke miatt! s mi lehetne talán még egykor, ezernyi Kárunkon okosodva ha már eggyezni tanulnánk, És, az irígy szeretetlenség otromba dagályát
(Annyi veszély fertelmes okát!) útálva kerülvén, A nagy egésznek igaz díszét mindnyájan akarnók, S hajdani szép hírünk új érdemek által emelnők! - Vagy ha talán már visszajövél Budavára királyi
Fénnyel tündöklő híres palotáiba, s ottan Töltöd ezen vígságos időt, ó drága hazámnak Érzékeny fia, kellemes éneklője! figyelmezz Egy kisség szavaimra; felelj kérdésire meghitt
Társadnak, kit bú, bánat, s mély gondok epesztnek. Terhes fellegeket látok fenyegetve borongni Újra, s leszállani-kész komor éjt terjedni világunk Nyúgoti részének felzendült messze határin.
Hasztalanul csalogatta reményünk csillaga, tündér Boldogság képével, alélt szívünket; örökre Eltünik ah! s nem fog soha felvirradni talán már. Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen
Üldözi mindazokat, kikről a józan okosság Élesztő tüze súgárit tündökleni látja! Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe!
Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik őket! Mint fenekednek! mint hányják az ezernyi kelepcét Újra, hogy a szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén,
Népünket levetett alacsony jármokba szorítsák! Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban, A közjót kereső bölcs polgár, pályamezőben Még csak alig láttatta magát: mikor íme legottan
Hitvallása felől vetekednek, otromba nevekkel Illetik, és mérges nyelvekkel földig alázván, E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják! Csalfa világ! gonosz álnokság! balsorsa hazámnak!
Ó! s hát, hogy még éjjelit is szaggatva, s az édes Nyúgodalom puha karjairól munkára sietve, Éltének fonalát önként rövidíti, hazája Mély álomba merült fiait serkentgeti, s régi
Durva homályokat oszlatván, új fényre vezérli, S méltóbb állapotunk útját mutogatja: tehát illy Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma?! Tí boldogságunk dühös ellenségi! setétség
Szemtelenül csevegő vad terjesztői! mikor lessz, S lessz-e gonosz szándéktoknak valahára határja? Ó te, világok szent fejedelme! te mindenek atyja, S gondviselő bírája! ki por-testébe lehelvén
Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert: Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat És nevedet gonoszul káromló cimbora? meddig Késik még méltó haragodnak mennyköve? Fordítsd,
Ah, fordítsd le reánk szemeid, végetlen igazság, Már valahára, s kevély ellenséginket alázd le! Népe jövendőjén mély gondolatokba merülve Igy búsong, s aggódva magát így gyötri barátod,
A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén. Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.
Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma. Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.
Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor, Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának. Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?
Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?! Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan Érdemeket. (Csak ezek fogják nyújthatni tovább is
Éltünket, mikoron köz-anyánk kebelébe leszállván Újolag, a természetnek lefizetjük adóját.) - Jer menjünk: mint Emberek és Polgárok, Igazság Útján; szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,
Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül Emberiség. - Haza! szívemnek bálványa! tenéked Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl! A te javad s kiderűlésed lesz tárgya fiadnak
Már egyedül; - mivel ah! teneked hasznodra lehetni, Boldogság; teveled s érted szenvedni, dicsőség! - - Mit véljünk? e kétes idők veszedelmit előre Látva, mi jót várjunk? Budavára királyi lakossi
Mit várnak, mire készülnek? s mibe volna remények, Hogyha megént valamely szélvész támadna? Ki fogná, Ah! ki s miként fogná kormányozhatni szerencsénk Fergeteges tengerre bocsátott gyenge hajóját?
Állnak-e még főbb oszlopaink? ó, állnak-e bölcsebb Szándékú jeles embereink? Ott vagynak-e népünk Megbízotti, kiket már harmadik éve kirendelt? Mint igyekeznek azon felséges arányra? miképpen
Eggyeznek? s melly istenség bölcs karja vezérli Tántorgó lépéseiket? Készűl-e hazánknak Temploma, vagy legalább új talpköve meg van-e vetve? Hajh, nem lészen-e még Babilonnak tornya belőle?
Jaj! félek, félek, nehogy építőivel eggyütt Ránk dőlvén, bennünket örök mélységbe temessen Végre, s irégyinket méltó kacagásra fakassza! Vígasztalj, ó kedvesem! És ti, nemzeti létünk
Szent űgyét viselő több más hű társaim, a kik Mostan az országnak kebelében széllyeloszolva Népetek óhajtott díszére javára serényen Munkálkodtok, s bár egymástól messze szakadva
A szeretet kötelén velem egy fő célra siettek; Jertek, társatokat vígasztaljátok! epesztő Gondjait enyhítvén, s táplálván szíve reményét. És te, Fejérvárnak most kelt új fénye! Királyink
Sírjai közt lakozó hív énekes! (ah, teneked sem Hallom zengedező hárfád!) Vess néma keserved Árjának, vess gátot; szüntesd nemzeti lantod Édes hangzatival társadnak bánatit; oszlasd
Bízodalom súgáraival bús lelke homályát! S hát tí mint vagytok, tí más buda-pesti barátink? Mit mivel a bölcs Koppi? mikép nevekednek alatta A haza jobb csemetéi? mikép gerjednek erőre
Bajnokaink unokái, midőn a régi világnak Nagy példáit festi? Hová lett Versegi, s mint van? Versegi, kit szeretünk; és kit kedvelve becsülnek Mindazok, a kik az érdemeket mérsékleni tudják.
Él-e? s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi? Nyert-e, vagy elvesztette perét? Hah! nyert-e, vagy ismét A jók ellenségeinek szolgált az igazság? - -
Hol van néhai szerzete más nagy dísze, s hanyatló Szép nyelvünk eggyik jelesebb hű gyámola; hol van Kreskai? s mért hallgat? Mind elnémulnak-e vajjon, A tehetősb elmék? mind elnémulnak-e végre?
S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz? És ki fog űgyében, megszánva, segíteni rajta?... Ó írj, írj már, s adj választ minderre, barátom! S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts.
Cookies on Poetry Cove