Van, van az embernek léte fő végére Oly jó kalauza, bizonyos vezére, Melynek súgallását ha híven hallgatja, Kiszabott ösvényét bátran folytathatja.
Nagy alkotójának tévén bölcs kegyelme, Hogy a fellyebbező nyughatatlan elme, Bármint erőlködjék, azt által ne lássa, Aminek nem szükség s nem használ tudása:
Távozzék bűnétől a vakmerőségnek, Tartsa meg törvényét az emberiségnek, S határban maradván józan tudománnya, Ura tetszésének okát ne kívánja, -
Hogy, fel nem érhetvén, amit istenének Örök végzései homályba rejtének, Ha balgatagságát végre tapasztalja, Büszke gyarlósága szégyenét ne vallja!
De tudván, hogy tilos köréből kitérni, S halandónak az ég titkaihoz férni, Tanulja voltakép magát megismérni, S tetteit, szándékit erejéhez mérni!
Szívének érzése, s eszének világa, S mind jóra, mind rosszra, teljes szabadsága, Mely már itt a földnek porából felvészi, S a menny lakosihoz hasonlóvá tészi; -
Elméjének olyan csuda tehetsége, Melynek határt nem vet a föld kereksége, Egek magassága, pokolnak mélysége, S nap, hold, és csillagok szörnyű messzesége; -
Oly kedvére képző s alkotó hatalma, Melynek napról napra terjed birodalma,... Mely időn s halálon győzedelmet vehet, S századok után is mindenha jót tehet; -
Belső szent tüzének vígasztaló fénye, S szebb jövendőjének serkentő reménye, Mely a hív küszködőt pálmával biztatja, Sírjáig késéri, s még ott sem hagyhatja,
Még ott is a jóknak jutalmát ígéri, S a szenvedők atyját irgalomra kéri: - E z e k a nagy égnek oly főbb ajándéki, Melyeknél szebbeket nem adhata néki;
S melyekkel ha mindég józanul, bölcsen él, Lelkében nyúgalmat, s kedvet lel istennél! Jó vagy rossz tettei következésében, Végbe-vitt szándéki megért gyümölcsében,
S önmagában lévén első fizetése, (Érdeme jutalma, s bűne büntetése): Saját választása s elszánt akaratja Égig emelheti, s földig alázhatja, -
Égig! az istenség örök trónusáig; S földig, a baromnak veszendő poráig! Miért mit válasszon, s mire légyen gondja, Azt szíve s elméje világosan mondja.
E két vezér s bíró szoros egyessége, Földi boldogsága kívánt teljessége; S viszont ezek visszás békételensége, Élte legfőbb átka, s szerencsétlensége!
Míglen e kettőnek egyező szózatja Serkenti, pályáját bízvást folytathatja; S valamíg azt híven követi, hallgatja, Győzedelme díját bizonnyal várhatja.
Sőt így lehet már itt annak igaz képe, Kit imádva tisztel a föld minden népe; Ki, lételre hozván, szabadon alkotta, S annyi lelki jóval ingyen megáldotta;
S aki, (vizsgálója szíve rejtekének S egy bírája lévén minden ösztönének), Ámbár, hogy láttassa hitének erejét, Néha rábocsátja késértő vesszejét,
Sem erőtlenségét s baját nem felejti, Sem bánatos lelkét kétségbe nem ejti: Míg maga, követvén vezérlő csillagát S bízván istenében, - el nem hagyja magát!
Belsejébe lévén beírva törvénye, Nem csal bizodalma, nem csalhat reménye; Ha szándékit ahhoz úgy alkalmaztatja, Hogy szebb érzésivel egyez akaratja,
Mert, ha tévedne is a homályos elme, Szín-okokra nézve hibázván értelme: Nem téved a szívnek tiszta gerjedelme, S csak jóhoz, csak széphez vonszó hív szerelme;
Nem téved ösztöne lelke vágyásának, S útmutató fénye hite világának - E jele s záloga főbb származásának, S jövendőbéli szebb, boldogabb sorsának!
Ezt kövesd, ettől függj. Mert szerencsétlenné Tehet ugyan téged ama vak istenné, Akinek változó kényes akaratja Ügyetek szüntelen keveri, forgatja, -
Ő! ki, bár mosolyog és kedvezni látszik, Mindenha csalárdul s kegyetlenül játszik; Száz jámbort eltapod, míg egyet felemel; S háborút viselvén mindég az érdemmel,
Ha kinek ma méltán legszebb koszorút fűz, Holnap talán abból legnagyobb csúfot űz! Ő szerencsétlenné tehet ugyan téged, Gonoszul megcsalván minden reménységed,
De boldogtalanná - csak úgy s akkor tehet, Ha szíved hív tanúd s pártfogód nem lehet! Míg ennek nem vádol titkos érzeménye, S biztatván jövendőd éltető reménye,
Hited szent lángjának el nem borul fénye: Nem árthat a balsors üldöző vad kénye, - Mely, bár ha testedet gyötri, sanyargatja, Bár elméd nyúgalmát egyre háborgatja,
S szíved kínokkal késérti, szaggatja,... Lelked méltóságát meg nem alázhatja. Úgy van. Akit az ész vezet súgárával, S egyezvén szívének szebb indulatjával,
A jó lelk’ isméret fedez paizsával, - Feltehet a világ s pokol hatalmával! Vele lévén mindég s mindenütt istene, Mind a kettő mérge sem lehet ellene.
Mert - láncra, tömlöcre, halálra vethetik, De bátor nagy lelkét meg nem rettenthetik; Mely, végére jutván a földi pályának, S lakosa lehetvén mennyei honjának,
Szárnya szabad reptét az égnek intézi, S ellenségi dühét mosolyogva nézi. Így a királyi sas, kőszikla-fészkében, Tudván, üldözője mit forral szívében,
Míg ez, halálos csőt forgatván kezében, Incselkedve lappang a fák rejtekében, Kirepül! s felhatván a magas egekre, Nemes büszkeséggel tekint a völgyekre;
S míg más gyáva madár - itt sövényen cseveg, Ott, eledelt lesvén, mocsár felett leveg, Vagy odvak s barlangok homályának örül, - Ő szabadon kering s vígad a nap körül.
Légyen, hogy a rossznak győz gonosz hatalma, S a jámbor-igaznak ritkán van oltalma; Légyen, hogy jótettét itt bér nem követi, Sőt gyakran a világ bűn gyanánt bünteti;
S hogy jövendőjét is a sír túlsó partja Sűrű ködbe rejti, s elfedezve tartja: Van isten! van! s látja mindent-látó szeme, Mint tűr, miként szenved, s mely bért vesz érdeme!
Él a magasságban a jók kegyes atyja, Ki bánatos lelkét megvígasztalhatja! Él ő! ki jutalmát bőven megadhatja, S hitét, bizodalmát nem csalatkoztatja!
S van itt is bírája, van itélő-széki, Mely még igazságot szolgáltathat néki. Eljöhet majd egykor az itélet napja, S bosszút állhat Klió bátor és bölcs papja:
Ki, látván az álnok bűnös diadalmát, S felfogván a jámbor elhagyott oltalmát, Míg amannak átkot s szégyent mond fejére, A hív szenvedőnek új fényt hoz nevére, -
Hogy áldás (erkölcse földi végső bére) S dicsőség kövesse nyúgalma helyére!
Cookies on Poetry Cove