A vígadó hir, oszlani nem tudó Szárnyára kelvén, útnak ered, repül, S harsogva bétöltvén neveddel Hunnia messze terült határit,
Örömre gerjeszt minden igaz magyart, Minden keresztényt - - - - - - - - - - - - A szíveket felháborító Új szakadást iszonyodva hallák.
Nem láttalak még, drága hazámfia! Nem láttalak még tégedet én soha. Mért nem hozott ó! engem öszve Eddigelé veled a szerencse?
Hidd el, nem ismért mégis az, a ki szült Téged talán úgy; s úgy alig ismeri Élted szerelmes párja barnult Arcalatod magyaros vonásit
Mint tiszta hív és emberi szívedet, S felséges elméd ritka tulajdonit (Értékeket, melyekkel a nagy Osztogató keze felruházott)
E múzsa, mely most tiszteletedre jő. Battyáni! halljad bátran az ő szavát. Utáljuk a porban fanyalgó Kedvkeresők alacsonykodásit;
S a szent igazság, emberiség, haza, Törvény s szabadság hív követőiről Zengvén, az országlók aranyból Vert koronájokat olyba vesszük,
Mint a mezők nimfáit ijesztgető Otromba faunok sáskoszorújokat; S határt nem ismérő hatalmok Főbb erejét mutató, s egekből
Vett származások címerező jelét Ugy nézi, mint a társai közt merőn Büszkélkedő gyermek kezében Hajladozó fejedelmi pálcát:
Nincs Phídiásunk; nincs, ki ma párosi Márványba metszett képedet a jövő Évekre szíves tisztelőid Hív maradékinak általadja.
Ne véld azonban, hogy - - - - - - - - Élj, ó dicsőült őseleid jeles Magzatja!... Míg a nagy Duna partjait, Mig a Tiszának tér vidékit
Bajnokaink unokái lakják; El nem felejtenek tégedet ők soha; Sőt áldva fogják áldani nagy neved Mindenkor, és mély tiszteletben
Tartani még tetemid porát is.
Cookies on Poetry Cove