Bartsaihoz

Szomorú a lelkem. Még alig derüle Víg napunk, már újra homályba merüle. Iszonyú jövendő! rémítő képzések! Ah! mit hoznak reánk a bús végezések?

Mit szülhetnek e sok kínos küszködések, Tüzes villongások, dühös vérengzések? Felébred a világ halálos álmából? S kifejtendi magát szolgai jármából?

Avagy, századunknak örökös csúfjára, Ledől a szabadság most-emelt oltára? - Ily bizonytalanság kétes örvényében Hányattatik elmém méltó félelmében.

Kebelembe folynak könyveim árjai, S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai. Dicsőült Orczimnak lelki jó barátja! Kiben még gyámolát múzsám élni látja -

Őtet! ki mint hazánk egyik fő reménye S egész költő-karunk vígasztaló fénye, Úgy néked még imént barátság angyala S nékem atyám helyett édes atyám vala!

S ki, bár elköltözött nyúgalma helyére, (Oda, honnan senki még vissza nem tére), Élni fog itt mindég nagy neve hírében, Élni, veled együtt, minden jók szívében!

Ó Te, kit eléggé semmi nyelv nem dicsér, S kiben legkisebb dísz a fejedelmi vér, - Bartsai! Nemzetem szíves ébresztője, Igazság, emberség hatalmas védője!

Engedd, hogy ezeknek egy hív énekesse Bánatos érzésit veled közölhesse; Halljad, mint zengedez magános hárfája - Tekints bátorító szemekkel reája,

S amint gyakran valál serkentő vezére, Vidd fel ma Helikon sziklás tetejére. Jer, keseregd velünk az ember vakságát - Ki, megvetvén az ész mennyei világát,

Társa vesztésében keresi nagyságát, S bűne fertelmében leli boldogságát!