De mely zokogó hang érdekli fülemet?
Mely jajszó serkenti elalélt lelkemet?
Egy szűzet szemlélek szapora lépéssel
Hozzánk felsietni nyögő pihegéssel;
Kétség s fájdalom ül tévelygő szemében,
Halálos ijedtség bús tekintetében;
Nemes ábrázatja... Nagy isten! mit látok?
Hív lelkek! vérkönnyel boruljon orcátok!
Splényi nagy nemének gyönyörű rajzatja
Jő felénk; Orcziban hívét ő siratja.
Haja szép fürtjeit szélnek eresztette,
Reszkető két karját égre terjesztette;
Elmúlt arcáinak hajnalpirossága;
Kemény vad szívet is meghat halványsága.
Azt vélte, halállal most küszködik bátyja:
S ó kín! a gyászpadon már kinyújtva látja!
Mint egy súgár cedrus, melyet az égi tűz
Földre ver, úgy rogy le itt az elrémült szűz.
“Ó bátyám!”... De szívét fájdalminak árja
Hirtelen elfojtván, szavait elzárja,
Elájul;... lassanként visszatér magához;
Siet kedvesének halottas ágyához.
Ráborul nagy jajjal halavány képére,
Sír, zokog, s könny-özönt áraszt hült testére;
Kéri, ne hagyja el e szörnyű órában!
Szánja meg árváját kínos fájdalmában!...
Hasztalan, ó kegyes! minden esdeklésed;
Nem teljesítheti már többé tetszésed.
Örökkévalóság boldog országában
Van már nemes lelke teremtőnk házában.
De hűsége, hidd el, ott is fennvan hozzád,
S angyali szemekkel nézdegel le most rád;
Várja, míg végezvén majd élted pályáját,
Megoszthassa veled dicső koronáját.