Új szélvészek jőnek észak tengelyéről, Hogy napunk elűzzék borongó egéről. Felkelnek a népek békesség öléről, Hogy egymást elverjék hazájok földéről.
Mint az éhes medvék hideg barlangjokból, Oly dühös haraggal törnek ki honjokból, S ezer halált szórván kegyetlen markokból, Koporsót csinálnak egész országokból!
Természetnek Atyja! ki e föld színére Helyezéd az embert élet ösvényére, S csak az egy szeretet édes érzésére Gyúlasztván, bocsátád szabad tetszésére:
Mely komor végzések zavarták ügyünket, Városokba gyűjtven nyomorult nemünket? Azért hoztak-e hát így öszve bennünket, Hogy itten bővebben onthassuk vérünket?
Míg ki nem költözött erdők homályából, Vétkezett az ember szokott vadságából; De, ha mi gonoszt tett tudatlanságából, Legalább nem tette rosszra-vágyásából.
Most - fő dicsőséget abban helyhezteti, Ha ölhet! s fegyverét vérben feresztheti; Mert, embertársait ha bőven vesztheti, A megbódult világ vitéznek hirdeti!
Büszke, gyarló ember! hová visz vakságod? Miként bitangolod lelki méltóságod! Abban lehet-e hát legfőbb boldogságod, Hogyha vérségidet holt-halomba vágod?
Tudjad, ó balgatag! hogy az ész mivében Van érdem, s a szívnek munkás erkölcsében; Vitézség, a haza serény védelmében - Nem a győző karban, nem a vad elmében!
Csalatkozott népek fellázadt vezéri! Timiattatok foly ennyi ember véri! De ó! lesz oly idő, mely azt visszakéri, Ha az élet ura munkátokat méri!
Nincs isten? - Nincs, aki vigyázna reátok, Dühös vakságtokban tán azt gondoljátok? Nem dőlhet le porba, minthogy nincs bírátok, Nemzetek átkával terhelt koronátok? -
Hah! hogyha érccé vált kegyetlen szívetek, S nincs emberi érzés már többé bennetek: Tekintsetek körül, vakok! s reszkessetek; Nem állhat már soká megrendült széketek!
Cookies on Poetry Cove