Elmém veszélyes andalgásiból Magamba térvén, s zárhelyem Ezernyi könyveimmel áztatott Porába hajtván térdemet,
Némán imádva tisztelem Mennyei nagy felségedet! Leborulva csudálom Megfoghatatlan bölcs tetszésedet!
Mert látom, érzem, hogy tilos felérni: “Honnan, s miért van ennyi rossz? Mért szenved így a jámbor erkölcs? S mért győzedelmes a gonosz?”
S hozzád emelvén újolag Lánctól törődött két kezem, S nedves homályban lábbogó, Halálra vált, bús képemet,
Elődbe terjesztem - ne vesd meg, ó Uram! - Elődbe terjesztem szokott kérésemet, Halld meg keserve tengerének mélyiből Hozzád kiáltó lelkemet!
Tekints le rám! Atyai kegyelmed fényiből Bocsásd fejemre csak egy súgárodat! Ne hagyd el, ó Irgalmazó! Ne hagyd el alkotmányodat.
Ne hagyj el engem, Ó én Teremtőm! én Atyám! Oltalmazóm! Én egy Uram! Egy Istenem!
Úgy van; megint köny nedvesíti képemet! Megint megáradott Szívemnek elszikkadt ere! Megszánta már, megszánta bágyadt lelkemet
Az Úr kegyelme; s irgalom-pálcája íme A kősziklából bő vizet vere! Oszoljatok, Szívemnek öldöklő fájdalmai!
Szakadjatok, Ti nem remélt örömömnek édes árjai! Szakadjatok; s a szenvedők kegyes Vígasztalójának hálákat adjatok!
Zengd, halhatatlan lélek, Zengd Alkotód dicséretét! Serkenj, te bús, te gyászos elme, Serkenj fel, és vígadva hagyd el ezt
A síralom helyének durva rejtekét! (Nem tiltja szárnyaid szabad repűletét, Nem tiltja senki meg neked.) Repülj fel régi hazád boldog határihoz,
Túl a setétlő fellegek útjain A halhatatlanok dicső hajlékihoz! Úgy zengjed, úgy hirdesd Örvendező víg éneked
Legszebb s legérezettebb hangjain: Mely jó az Úr! s mi nagy Az Ő kegyelme A földnek elhagyott lakossihoz!
Serkenjetek fel tí is, S jertek ma mindnyájan, Ti lelkes és lelketlen állatok! Jertek, s örök vígasztalómnak
Most énvelem forró hálákat adjatok! Derülj ki, nap!... Vídulva zúgj, Te gyászos ősz komor szele! Völgynek sebes folyója, zúgj!
Partok, zuhogjatok vele! Ti halmok! erdők! égbe-nyúlt Szálas fenyők! harsogva döngjetek! Kőszikla-bércek! béborult
Havas tetők! bömbölve rengjetek! Ti is, kiket szívem nyögésitől Hangozni megszoktattalak, Kínos keserveimnek gőzitől
Elnedvesült bús kőfalak! Jertek, s magasztaló dicséretimre most Új hangokon felelve zengjetek! De mit cselekszem?
Ah! mit cselekszem, így unszolván títeket? Mire kérem én A tí segedelmeteket? Mit, mit tehettek tí,
Ó értelem nélkül szűkölködő, Érezni nem tudó, Lelketlen állatok? Mik vagytok tí,
Hogy énvelem hálákat adjatok? Hogy az Úrnak énvelem Illő dicséretet mondhassatok? És ki vagyok én! hogy Tégedet
Méltán dicsérjelek? Hogy Tégedet, Mindenható! Dicsérni merjelek? Én, por! veszendő féreg! és dicsérjem a Te
Nevezhetetlen, Gondolhatatlan, Isteni-nagy felségedet? Én, Téged! ó Te, aki vagy!
Téged, ki mindenkor valál! És lenni fogsz Szünetlenűl! Borulj homályaidba, gyarló, véges elme!
Némulva áldjad, Némulva rettegd és imádjad Az Örökkévalót! Hogy el ne vessz merész repűletidben!
Hogy el ne hagyjon illy örvényeidben! Bár véghetetlen! ámbár isteni Az ő kegyelme!
Cookies on Poetry Cove