Te cifra kis madár! Miért hagyád el már Elmét kecsegtető, S a búban elmerült
Gyötrelmes árva szívet Veszélyes aggódásiból Édesdeden serkentgető Érzékeny éneked?
Vagyis - mivel köszönjem én neked, Hogy bús magánosságomban meglátogatsz? S hogy (a mit embertől szívem hiába vár!) Vígasztalást és kedvet adsz?
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár! Mivel köszönjem én meg ezt neked? Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra: Bízvást előmbe állsz,
S úgy kandikálsz Majd bévasalt szűk rejtekembe, Majd elfogyó sovány Ábrázatomra,
S vígasztalásidért Hálát mosolygó bánatos szemembe. De nemsokára Tőlem megint elválsz!
S a búnak e felhőkig-ért Boldogtalan lakóhelyéről Szárnyadra kelvén, újolag leszállsz A vár fokára,
Vagy még tovább ama Sebes folyónak zúgó partjain Büszkén emelkedő bokros halomra; S onnan, szokott örvendezésed
Kellős, verőfényes hegyéről, Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra. Ott hangzik újra kedves éneked A fenyvesek tollas polgárinak
Bút gondot elfelejtető, S a várasokban fonnyadó kevély halandók Szemet-csaló tündér hivságinál Százszorta méltóbb, boldogabb, s szebb életéről!
Ott hangzik édes éneked A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők Szárnyas lakossinak Önként jövő, szünetlen változó,
Mindenkor új, mindenha víg, S mindég örömmel teljes ünnepéről! Ott hangzik, ott zeng éneked Az e kerek föld birtokánál,
A széles e világ Minden javánál Kívánatosb, áldott szabadság Meg nem becsülhető nagy érdeméről!
Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakossa Ezen magas hegyek homályinak! Víg hirdetője, Szíves magasztalója
Nagy alkotód jóságinak! Te szép, te kedves kis madár! Édes enyhítője, Egyetlen egy vígasztalója
Elbágyadott lelkem fájdalminak! Mivel, mivel köszönjem én neked Elmémet-ébresztő gyöngy éneked? De íme! már meg itt hagyott...
Meg visszatére Az esti szellők gyenge szárnyain Előbbi múlatóhelyére, Túl a folyónak partjain
Ama bokros halomra; - s ott, A nyári dísziből kivetkező Kis fának özvegy ágain, Ott áldja, ott
Köszönti A nyúgalomra költöző Arany-hajú szelíd napot; Ott önti
Gyönyörködésre kísztő mennyei Kis torka fodros énekit, S hangokra-olvadott szebb érzeményei Messzére hajtanak minden bút, bánatot,
Tornyunkra felható édes lehelletit Enyhűlve szíjják bé sokat-tűrt szíveink, S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy Árnyékos öbliből
Felénk koválygó lágy szellőihez; És, felfohászkodván Megilletődött lelkeink A szenvedők el nem feledkező
Irgalmas atya székihez, Keblünkbe hullanak le könyveink!... Elhallgatott: s majd ágról ágra száll, Majd újra nagy-büszkén megáll;
És, mintha tudná, Hogy szíveink érzésivel Kényére játszik, S hogy édesen múlattató
Szép énekéért Méltán magasztaltathatik, Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik: Ha tetszik-e?
S kitől miként hallgattatik? De néma csendesség uralkodik Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék Körül-belől.
Csak a feleslő visszahang fondorkodik, Csak ő cseveg, s ingerli még A messze kősziklák felől. Bámulva bámul és álmélkodik
E táj kis Orfeussa szép szaván Még a folyó is, - csendesebben Hajtván bolyongó habjait A vár alatt,
S nem oly igen sietve, Nem oly zajogva dúlván partjait, S a kőfalat. Zengj még tovább! zengj, ó kegyes
Kis énekes! Enyhítsed árva szívemet, Enyhítsed ah! s felejtesd el velem Határt nem érhető keservemet.
És íme zeng!... De mely szokatlan, Mely új erővel hangzik ezüst-szava? Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan Vígságnak indul minden a partok körül!
Miként örül, Miként süvít az ő Hatalmas énekének Hegy, völgy, mező!
Mely víg örömre gerjedének, S miként felelgetnek mindenfelől neki A szirtos oldalú hegyek Láttatlanul enyelgő gyermeki!
Téged, szabadság! tégedet énekel. Nincs szíved, ember! hogyha nem érdekel; Ha fel nem indíthatnak édes Hangjai zengedező szavának -
Megbájoló kedves szavának, Mely által új Életet ád az egész tanyának! Áldás reád,
Ó édes Kis énekes! Áldás reád! Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei! Ah! el ne érjenek téged soha Kegyetlen üldöződ vérengző körmei!
Cookies on Poetry Cove