Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág. Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája, Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt Még a szabadságnak híve s ember maradt. Ó ti! kiknek szívek örök búba merült, Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek súgári; Dőlnek a babona fertelmes oltári, Melyek a setétség fene bálványának Annyi századoktól vérrel áradának.
Ama dicső nemzet felkelt ím egészen, Mely a két világnak megváltója lészen, S melynek már láncoktól szabad vitéz karja Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!
Az ember elnyomott örökös jussait Délre hozván, porba veri bálványait; S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti, Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
“Álljon fel az erkölcs imádandó széki! Nemzetek, országok, hódoljatok néki! Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!”
A föld kereksége megrendül e szóra, S látja, hogy érkezik a régen várt óra. A letapodtatott emberi nemzetnek Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgető sorsok A vérre sovárgó koronás gyilkosok; Ők! kiknek még imént százezrek halála Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
S kiknek több nagy város tüzes leomlása Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása! Vídulj gyászos elme! megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Cookies on Poetry Cove