Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet
gyönyörű virágokkal?
Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal,
sokszínű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek
sokféle madárszókkal.
Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek
ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek,
mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek,
mintha megújulnának.
Sőt még Cupido is mostan feltörlötte
homlokán szőke haját,
Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal
röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek-kinek adván
kezére szép mátkáját.
Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom,
ürülj minden gondoktól,
Eléggé hordoztuk héában az sok bút,
légyen már tőlünk távol,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk,
távozzunk bánatunktól!
Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi
inkább ifjú éltünket,
Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában
kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk,
ő mindennel jól tehet.
Aggasztaló bánat, búszerző szerelem
távol légyen mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok
járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre
serkengeti fel nékünk!
Marullus poéta azt deákul írta,
ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben
fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal,
távozván bánatimtúl.