Már csak éjjel hadna énnékem nyugodnom,
Ha nappal miatta nyughatatlankodom,
De lám, éjjel-nappal érte csak kínlódom,
Gyakran költ álmomból róla való nagy gondom.
Ez éjtszakai sok vigyázásim után,
Virradta felé szenderedve aluván,
Szeretőm személyét én álmomban látám,
Megrettenék látván, hogy haragudnék reám.
Tetszék, mintha volna kézíja kezében,
Kinek mérges nyila vetve idegében,
Arányoz azzal engem ölni éltemben,
Ezt látván, mintha így szólanék ijedtemben:
Ne siess éngemet megölni, Asszonyom!
Ezt érdemlette-é tőled szolgálatom,
Hogy miattad essék most szernyő halálom?
Kegyetlen, mit mívelsz? Te léssz-é az gyilkosom?
Hát az ilyen szómra ő mind ezt feleli:
Elköltél - mond -, arról könyörgésed semmi.
Meghalsz, meghalsz, - úgymond - meg nem menthet senki,
Világból, akarom, hogy kezem miatt múlj ki.
6 Ez szavára viszont mintha ezt mondanám:
No, ámbár légyen úgy, ez ám én jutalmam,
Kiért néked fottig én híven szolgáltam,
Vedd el bár éltemet, ugyanis csak kínlódtam!