Vitézek karjokkal, kígyók fulákjokkal, bikák szarvokkal sértnek, Körmökkel szép sólymok, foggal oroszlányok szaggatnak, azmit érnek,
Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel ölnek. Azminthogy újobban éngemet is mostan egy nevedéken szép szűz
Két fekete szemmel, mint fényes fegyverrel, már szörnyű halálra űz, Kit hogyha reám vét, gerjeszti szerelmét bennem, ki úgy ég, mint tűz.
Mely tűz hogy éngemet még hamuvá nem tett, senki nem csudálhatja, Fulgosius amint a nagy csudákról írt, valaki azt meglátja,
Holott nagy csudául ír szarvasbogárrúl, s bizonságát is ádja, Hogy vadnak bogarak, kik láng között járnak, szárnyon szépen repülnek,
S nem csak meg nem égnek, de ottan elvésznek, mihent lángból kikélnek, Így tűz éngemet is éltet, ha emészt is, s nem hágy vészni éltemnek.
Mely szerelmes tüzem, hogyha eddig éngem nem szárazgatott volna, Könnyhullásom miatt, mint egy folyó patak, mind elcsorgottam volna,
De viszont könyvemnek köszönöm, hogy élek, mert tüzemet az oltja, Hogy mind el ne fogynék, de csendesen égnék kevesebb gyötrelemmel,
Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel, szeretőm szerelmével, Ki nékem elég kincs, mert világon jobb sincs, mint édes keserűvel.
Igyenesen felnőtt, szép nyers ciprusvesszőt jegyez mert ő termete, S kalárist kis szája, rózsát szép orcája, mézet ereszt beszéde.
Kivel mit gondolok? Hát ha szegény vagyok is, hadd éljek kedvemre! Sok kincs, nagy gazdagság, pénz, marha, uraság bár mind azoké légyen,
Akiket fösvénység, nagy telhetetlenség gyötör szüntelenképpen, Én az kis értékkel ha tűrök jó kedvvel, hiszem, nincs senki ellen.
Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat ha néha nedvesíti, Hogy mezítláb járván csak múlatságában szép virágit csipkedi,
Akkor bokrok megül nézvén, szerelmétűl égek, örülvén néki; Merthogy bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki szózatját,
S hol gömbölő nyakán, s hol jól termett vállán terengeti szél haját, Midőn gondolkodván, kertében ballagván köti szép koszoróját,
Már ezután azért ez egészségéért sok jó kopia romol, Vitézek homlokán szablya miatt gyakran szerelméért vér omol,
Mert ez az a virág, ki miatt barátság társok között felbomol. Szent Lőrinc-nap után az ezerötszázban és az nyolcvankilencben,
Remete módjára havasok aljába élvén, szerzék versekben Arról, ki oly, mint hölgy, s kinek neve szép gyöngy a bölcs deáki nyelvben.
Cookies on Poetry Cove