Beteges lelkem ismét énnékem most új szerelemtől, Mely betegségem támadott nékem az tekintetéből,
Kinek személye, maga tartása engemet majd megöl. Ennek termete igyenes, magas, mint szép liliomszál,
Két szép társa közt, mint Venus asszony, tetszik, hogy veszteg áll, Tettetes köztök, mint világos nap, ha sűrő köd leszáll.
Bátran két szemét mikor kegyesen énreám fordítja, Ottan szívemnek ő nagy szerelmét magához felgyújtja,
Mert csak két szeme az én szívemnek felgyújtó fáklyája. Erkölcse szelíd és szemérmetes, emberséggel elegy,
Édes ajaka piros, szinte oly, mint jól meg nem ért meggy, Ékes beszédű, jeles tréfájú szavában ő mind egy.
Ki-ki ővéle táncát eljárni oly igen kívánja, Mert mint für után ha magasságból magát sólyom rúgja,
Oly nagy sebesen táncát ő járja, nem mozdul dereka. Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én miért ne szeressem?
Szeretem bizony, csak viszont ő is éngemet szeressen, Szolgálatomért szemei elől éngem el ne vessen.
Víg lészen kedvem, ha ő magához éngemet kötelez, Ha néha-néha gyötreni fog is, tudom, megkegyelmez,
Mert hív szerelmem nála énnékem nagy jókedvet szerez. De az én dolgom mint lenne vallyon hogyha nem kelletnék?
Megójon engem attól az Isten, mert én úgy nem élnék! Most ha így volnék, s az is törtínnék, osztán hová lennék?
Judit nevére méltán nevezték őtet keresztségben, Mert hasonlónak Judit asszonyhoz látom mindenekben,
Gerjedek ehhez, mint Holofernes, én is szerelemben. Távozván attól, aki szerelme gerjesztett éngemet,
Utána való nagy bánatimba éneklém ezeket, Ajánlván néki szolgálatommal együtt szerelmemet.
Cookies on Poetry Cove