Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén, Igaz bizonságim vadtok, mert kínaim tudjátok, szinte mint én,
Ki látta világon, hogy így nyomorogjon más, mint én, veszett szegén? ECHO: Én. Ki felele nékem? Távul az erdőben
lőn ugyan valami szó, Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valamely nyúlászó; Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett,
lévén lábain békó? ECHO: Ékó. Echo, te szólasz-é, mondd meg, ha tudod-é, hogy ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, halálért életet énnékem ki adhatna? De mondd meg, ki neve, kit jóknak felette szívem inkább kévánna?
ECHO: Ánna. Az bizony, megvallom, de jó szolgálatom mondd meg, ha kell-é vagy nem? Az én szép Juliám lészen-é jó hozzám,
vagy mind csak ily kegyetlen, Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, kell-é jót reménlenem? ECHO: Nem.
Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért, hát még Istentűl sem fél? Ilyen szép személben, mint kedves fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, hogy ily igen nem kímél! ECHO: Él. Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját,
kivel vett körös-köröl? Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől, Vetett gyötrelemre, kiben megöl végre,
amint látom, hogy gyűlöl. ECHO: Öl. No, csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
Vagy hogy így szeretem, s kegyelmét nem érzem, netalán oka nem ő, Hanem más gonosz nő, ördöngös bővölő, mert kegyes ő, semmint kő.
ECHO: Ő. Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már hozzá nem fogad? Színem régi búmba, mint szép virág nyárba,
ím látod, hogy úgy hervad; Azért adj tanácsot, szánjad nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthatd! ECHO: Hadd!
Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De ha lelkem mint gerjed, Mikor szép orcáját, mint Pünkösd rózsáját, látom, hogy pirul, terjed;
Ha szép voltát látnád, elhadni nem hadnád, nézd meg csak, és esmerjed! ECHO: Merjed! Nem merheti szívem, hanem ha két kezem
végez ki életembűl; No, tőrrel, méreggel nagy búmot verem el, mert kiestem kedvébűl, Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül,
s rajtam nem is könyörül. ECHO: Örül. Óh, vajha örülne, s szerelmébe venne, vészne szívem bánatja,
De nem azt jelenti kemén tekénteti, s azmint magát mutatja, Hogy ismét szeressen, nem ádja az Isten, noha lelkem imádja.
ECHO: Ádja! Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben, Hiszem is, megádja, és szívét fordétja
még végre szerelemben Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn. ECHO: Amen.
Megdicsőült színbe hogy gerjedt szívembe kedves Julia tűnék, Én úton mentemben, egy sűrű erdőben felszóval így éneklék,
Verseim végibe, kérdezkedésimre Echótúl ily választ vék.
Cookies on Poetry Cove