Óh, szent Isten, kit kedvedben, mint kegyes, kebledben
egyszer már bévettél,
Annak szíve bátor, kedve víg, mert nincs félelme,
rakva igaz hittel,
Ördög, ellenség, sok bú, szégyenség
nem árthat, mert teljes reménséggel.
Mint nagy szál kő, úgy megáll ő, kárán nem törődő,
mindent könnyen szenved,
Ez világot, testi sok jót gyűlöl, mint nagy gondot,
s azokban nem eped,
De Mennyországra, mint főbb javára,
hal s vész, arra minden kedve gerjed.
Ha vétni mér, mindjárt megtér, s ha az bűn hozzáfér,
nem esik kétségben,
Isten lelke mert vezére, viseltetik teste
angyalok kezében,
Óják lábait, mint szemek fényit,
hogy valamint ne üsse az kőben.
Óh, szent Isten, mind éltünkben, s mind holtunk idején
egyedül reményünk,
Te vagy éltünk, benned halunk, rajtad áll, minékünk
mikor légyen végünk,
Testünk romolván szent országodban
általad lészen gyönyörű éltünk.
Hogy tégedet, élő Istent, szívünk kedve szerént
szolgáljon s tiszteljen,
Jó egyesség, szent békesség és kedves kegyesség
szálljon miközünkben,
Véletlen halál, ki reánk őrt áll,
ne fojtson meg hertelen éltünkben!