TÜNŐDÉS.

Ah, ki mondja meg nekem Mért borúl az én egem? S ha feltűnnek szép korányim, Gyász miért vonúl el rajtok?

S a sötét erdő magányin Mint egy árva kit sohajtok? Eddig évim hajnalában Még könnyelmü gyermek én,

A vigalmak enyhkarában Éltem boldogság ölén: Ah e bájkor már repűl, S más helyébe nem derűl.

Mint az árva úgy sohajtok A sötét erdő magányin, S gyász van elvonúlva rajtok, Ha feltűnnek szép korányim;

Mért, o mért borong egem, Ah, ki mondja meg nekem? A viruló kert s mezőnek Nem vidítnak bájai,

Mély titokba rejtve nőnek Keblem néma vágyai, S egy tünelmes fellegárnnyal Lelkem más csillagba szárnyal.

Mért esengek szívdobogva, Honnan e hő gerjelem, Ha hegyemről andalogva Messze száll tekintetem,

S fátyolában egy lyánykát Ott szemem lejtezni lát? Rózsaévim hajnalában, Még könnyelmü gyermek én,

Gyakran láttam fátyolában Lyánykát a forrás gyepén, S bár kedves volt néznem őt, Nem sejtettem semmit hőt.

Most, ha berkem fülmiléje Társa mellett zengedez, S a vadonnak gerlicéje Párosan száll fészkihez,

Létöket magasztalom, S elborít a fájdalom! Ti egy tündér szebb világnak Hozzánk szállott lelkei,

A mindég zöld ifjuságnak Égi báju szépei! Kiknek ott, hol árva sorvad, Szívök lágy érzetre olvad:

Ti mondjátok meg nekem, Mért borong az én egem? S ha feltűnnek szép korányim, Gyász miért vonúl el rajtok?

S a sötét erdő magányin Mint egy árva kit sohajtok?