Hóvihar zúg, fúja éjszak, A metsző hideg szelet, Káldi a vadászsereggel, Járja künn a bérceket;
Vára csendes és körötte Nyugszik a sötét vidék, Egy teremnek ablakában, Csillog a bús lámpa még.
«Nincs, ki a rabló kezéből Engemet kimentene, Hozzád esdeklem, tekints rám, Irgalomnak Istene!»
Így sohajtoz a teremben, S álmatlan virasztva ül, Szívrepesztő gyötrelem közt Szép Jolánka egyedűl.
Szép Jolánka, kit, bolyongván Egykor a Vág partjait, Koszorúba fűzve dal közt A tavasz virágait,
Káldi lángoló szerelme Vad dühében elrabolt, S évet sír le néma búban Mint felhők között a hold.
Gondolatja messze szállong Honvidéke halmain, Apja ősi csarnokában, A Vág bájos partjain;
S ott, hol vért áldoz honáért Kendi a harc bajnoka, Aki szívének szerelme, Aki élte csillaga.
S ím a várnak udvarában Tompa nesz kél s zaj riad, És fülébe lónyerítés, Patkók dobbanása hat.
A sötét előteremben Férfiléptek konganak, Ajtó nyílik, és berobban Egy magas vitéz-alak.
Felsikolt a lyány ijedve: «Kendi, Kendi, szent egek!» S a bajnokra dől, szemében Forró cseppek rezgenek.
«Lelkem sírt, epedt utánad, Mély, ah mély kínt szenvedék! Mennyi éjem volt virasztva Látta hű tanúm, az ég.
Ámde itt vagy, és enyém vagy - Boldogító gondolat! - Egy pillantat karjaid közt Meggyógyítja kínomat.
Honnan, oh te kedves, honnan Hajt e zordon förgeteg? Fürtiden mint csillog a fagy, Arcod, ajkad mily hideg!»
«Fürtimen bár csillog a fagy, S arcom és ajkam hideg, Hagyd, oh hagyd leányka, kedves: Bennem a szív lángmeleg.
Jöttem érted, hogy kezéből Rablódnak kimentselek; Jer, ne késsél, míg a zordon Éj homályi rejtenek.»
«Jaj nekem, szivem szerelme, Jaj nekem, ha itt talál Rablóm, a vad, a kegyetlen, Sorsod rablánc vagy halál,
Tagjaimban mint hül a vér! Szívem mint szorúl, remeg! Fuss! veszélyt hoz minden óra - Lesnek áruló szemek.»
«Lyány, azért küzdék viharral Futva messze földeket, Hogy zsarnok kezekbe’ tudjam Hervadozni éltedet?
Lyány, szerelmem lángja gőz-e, Melyet szellő elfuvall? Bajnokodnak nincs-e lelke Víni érted százakkal?
Ülj nyeregbe, hajnalig még Messze száll velünk a mén; Szűn a vész is, csillagokból Int felénk a jó remény!»
Mond a bajnok, és nyeregbe Tenni ölbe vette őt, Haj de késő! - lárma zúg már, S kürt rivall a vár előtt.
Megjövének - s hallja Káldi: Udvarán egy mén nyerít, Hallja s bosszulángra lobban S felriasztja emberit.
«Fel, legények, a kapukra, Rabló dúlja váramat!» S gyorsan szökken a nyeregből Mint felhői csattanat.
«Isten, Isten, itt a vég!» mond S összeroskad a leány. S már rohan be Káldi népe A teremnek ajtaján.
Felbőszűlt tigrist ha láttál Párducokkal küzdeni, Kendi úgy ví rablókézből Kedvesét megmenteni.
Gyászvilága a teremnek Mérges harcaikra süt; Látni vérnek áradását, Látni dúlást mindenütt;
Kendi rakva már sebekkel, Ámde karja még erős, S holtakat holtakra hányva Bástyaszirtként áll a hős.
Hajh de aki többek ellen Víni győzne harcvihart, Ércből Isten nem teremte Törhetetlen férfikart:
Gyorsasága végre lankad, Lángja csökken és kihűl, S száz csapások záporában A holtakra halva dűl.
Mit jelent e víg zajongás? Ki ül fényes ünnepet? Mért lepé meg ennyi vendég A magas vártermeket?
Nász van, táncosok sürögnek Szívderítő víg zenén, Szép Jolánka a menyasszony, Büszke Káldi vőlegény.
A termek fölékesítvék, Száz szövétnekfény ragyog; Jöttek nagy számmal leventék, Hölgyek és országnagyok.
Minden arc örömben úszik, Villogók a szép szemek; Szűzek, ifjak boldogító Mámorban merengenek.
Egy arc van csak ennyi sok közt, Melyen gyászjel látható: A menyasszony arca oly szép, Melyhez nincsen fogható;
Lelke mintha messze vágyna, Messze égiek felé, Mert földön reményvirágit Balsors összetépdelé.
Rég imádság tárgya ő már A szelíd pórnép között; Régi hit, hogy földi létből Égi honba költözött.
Élhet-e utált karok közt Ily felsőbb világi lény? Élhet-e mátkája szörnyű Gyilkosának kebelén?
Mint vésztől letört virágszál A nap hervasztó hevén, Fáklya elhaló világa A sötét bolt éjjelén:
Egy kicsiny szellőfuvallás, És a fény többé nem ég: Olyan ő; vélnéd szivének Minden dobbanása vég.
Nagy zsivaj van a teremben, Zajlik a tánc és zene; A menyasszony szép fejével Pamlagára pihene.
Környezői szétmenének, Kímélvén a szenvedőt, Egy vagyon csupán, ki folyton Vizsga szemmel nézi őt.
E körben hivatlan vendég, Senki őt nem ismeri, Harcfinak mutatja módja, Öltözéke, fegyveri.
Réz sisak borúl fejére, Mellét vas páncél fedi, Tőrszemével a menyasszonyt S vőlegényt kémlelgeti.
Most egyszerre elsötétül A lovag tekintete, S felnyúlván ülőhelyéből Daliás szép termete,
A menyasszony pamlagánál Ünnepélyesen megáll, Vége táncnak és zenének, Minden szem feléje száll.
«Szép Jolánka vőlegénye! Merre andalog szemed? Jer kedves menyasszonyodhoz, Nézd meg mesterművedet!
Itt fekszik némán, halottan, A kezed-rabolta nő; Most lehelte végfohászát Szíve, a rég vérező.
A szülék szemfénye volt ő, Tőlök durván loptad el; És miatta bánatában Megszakadt két agg kebel.
Mátkáját megöldökölték Udvarodnak őrei, Őt magát halálra kínzák Zsarnokságod tőrei.
Megkondúlt halálharangod, Vérrel élő szörnyeteg! Bűneid menyasszonyodnak Bátyja bosszulandja meg:
Váradat hadam keríti, Téged kardom éle vár: Nyúlj fegyverhez! vétkeidnek Eddig terjed a határ.»
Elszörnyedve e szavakra Szétfut a vendégsereg, Káldi s a lovag kezében Már villognak fegyverek.
Forr a két bajnok haragja S bőszülten egymásra csap, Mint midőn két hím oroszlán Martalékon összekap.
A lovag harcol szilárdan, Ámde társa már remeg, Egy csapás még s a lovagnak Karja Káldit ölte meg.
Ajka nyílt, de szólni többé A halál már nem hagyott, Völgybe roskadó szoborként Omlott össze a halott.
Káldi vára puszta rom lőn. Kő kövön alig maradt; Szerteszórvák omladéki Vad bokrok s cserjék alatt.
Élő lény nem jár körűle Gyakran hosszu éven át, Néha a völgy fülmiléje Sírja ott el gyászdalát.
A várról a táj lakói Több regéket mondanak; Vannak, akik ott az éjben Zokogást hallottanak.
Egy igaz csak: életen túl Gyűlölők és szeretők, Ha egy hant fedezte is be, Békében nyugosznak ők.
Cookies on Poetry Cove