Faluvégen erdő,
Erdőben magány,
A magányba’ sírdomb
Hársak alkonyán.
Domb körűl csörögve
Omlik a patak,
Hársak közt madár zeng,
Szellők inganak.
Telve illatokkal
A kies vidék,
Mert a dombra szegfűt,
Rózsát ülteték.
Bérceken kel a nap,
Bérceken leszáll,
S engem lát bolyongni
A domb fáinál.
Szellőkben keservim,
Búm sohajtanak,
A patak vizében
Könnyim omlanak.
Én tudom csak, más nem,
Hogy kit elfedett
E domb sírja, egykor
Engem szeretett.
Kis patak ne zúgj a
Sziklán oly nagyon.
Bájos völgyi zengő!
Hallgass bokrodon;
Lengjetek, fuvalmak,
A fán csendesen!
Hadd nyugodjék békén
Megholt kedvesem.