A báj esttünemény halmok alá merűlt,
Csendes síri homály terjedez a mezőn,
S én mint árva bolyongok
E bús völgybe’ magányosan.
Minden néma, kihalt, merre szemem vetem,
Békés álmainak mélyibe sűlyedett;
Csak te sírsz egyedűl még,
Édes zengzetü fülmile.
Szüntesd gyászdalodat, szánakodó barát!
Szívemnek sebeit tépdeled újra fel;
E mély néma keservnek
Részvétel sem ad enyhülést.
Mint a gyönge virág hervadoz életem.
A szép büszke után vágyva. De nem soká
Int már a nyugalomhant,
Mely fájdalmimat elfedi.
Majd ott sírja felett, fáinak árnyiban
Gyászoljad nyugvó ifju barátodat,
És ha elmegyen arra
A fagylalt szivü hitszegett,
És nem tudja, kinek hűlt pora nyugszik ott,
A gyepdombra hajol s egy ibolyát szakaszt,
Mely a tőle gyülölt szív
Elszórt hamvaiból nőve:
Akkor fesd le te, ó szánakodó barát!
A már elnyugodott egykori kínait,
S mondd meg néki, hogy érte
Hervadt éltem el ily korán.
Majd a szép szemeket könnyek özönlik el,
S a sírdombra le hőn hullanak, és velök,
Szendergő poraimra
Édes béke malasztja leng.