Boldogok mi, a barátság Víg seregbe összevont, Itt borunkat kedvvel isszuk, Távol elkerűl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak! Fel, miénk e szép világ! Most pohárra! mert nem isztok, A halál ha majd kivág.
Lyányka, csókot e pohárhoz, Nyújtsad bíborajkadat! Te, ki oly szép vagy, miként a Nyári hajnaltámadat.
S mint midőn két égi villám Egybe csapva szétenyész, Csókba lelkünk összecsattan S a kéj tengerébe vész.
Félre, vízivó, előlem, Mert palackba fojtalak! Itt szentségtörőt nem tűrnek A bornak szentelt falak.
Láng-lobogva leng Tokajnak Itt közöttünk istene. S borba fojtja, hogyha béjön, Kit meghitté nem kene.
Éljenek, kik híresítik A Tokaj gyönyörnevét, Éljen, aki ott kapálta E pohár dicső tövét!
Most mi vígan hörpögetjük, Kéjre, lángra ébredünk, S minden bút e tágas öblű Billikomba temetünk.
Üssük össze kelyheinket, Bennök égi tűz ragyog! És vigadjunk - a magyarnak Vígadalmi nem nagyok:
Míg Mohácsnál nem csatázott A félholdu büszke tar, Víg volt addig, hajh azóta Sírva vígad a magyar.
Ott leszállott alkonyába - De minek panaszlok én? Félre gyászkép! Új korány kel Árpád honja szent egén.
Félre, szívnek gyilkolói! Alvilági fajzatok! Fájdalom, könny, aggodalmak! Tőlünk messze szálljatok.
Fel, vitézi a kulacsnak! Míg miénk e szép világ! Most pohárra! mert nem isztok, A halál ha majd kivág.
Üssük össze kelyheinket, A kancsók ürűljenek; Fenn kiáltsuk: a hazának Szép leányi éljenek!
Éljen a magyar szabadság, Éljen a magyar vitéz, Aki e dicső hazáért Életét áldozni kész!
Adja Isten, hogy Hunyadvár Gyászoló gránitfokán Törje csontját a magyarvért Lesve szomjazó kaján.
Éljenek szeretteink, e Drága honnak szentei, Kik a közjóért buzognak, Mint a nap tüzfényei!
Adja Isten, hogy hazánknak, Mint a nagy király alatt, Három tenger partvidéke Alkosson határfalat.
Éljünk mink is, akiket most A barátság egybe font, És borunkat vígan iszszuk S távol elkerűl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak, Pengjen össze a pohár! Most igyunk, most! mert ki tudja, Óra múlva mily sors vár.
Cookies on Poetry Cove