A nap leszállt, borúlnak az
Arany-felhős egek,
Mezőkön a pásztorsipok
Elcsendesűltenek.
Homályos szürke pára leng
Ormok, völgyek felett;
Harangszózat köszönti a
Tünő estünnepet.
Sírkertben új halom felett
Egy halavány ifju áll,
Ifjú, de arca hervadóbb
Az ősz viráginál.
Gyötrelmi közt elzsibbada
A gyászló gondolat,
Mely átjár, mint jégborzadás,
Velőt és csontokat.
Mi kedves és szivéltető
Földön teremtve volt
Számára, mind sírmartalék,
Lehervadt és kiholt.
Hallgass el, síró esti szél,
Ne rázd fák lombjait!
Siralmad felriasztja majd
Alvó mély kínjait.
Borítson inkább rá az éj
Öröknagy álmokat,
Ne lássa vérző bánatit
Többé naptámadat.