APOTHEOSIS.

Nyugosznak ők, a hősfiak, Dúló csaták után, Nyugosznak ők, sírjok felett Zöldell bokor, virány;

Zöldell bokor, zöldell virány, Mert vérök öntözé. És hálakönnyek hulltanak Az égharmat közé.

Csatájok nem volt pártcsata S ábrándos képzelet, Mely dúl alkotni várait A köz romlás felett:

Mely poklok mélyiből idéz Viszályok angyalát, Hogy vérszínnel borítsa be A béke hajnalát;

Hogy nyomdokán lángvész, gyilok Rablás pusztítsanak, S a század szebb reményei Sírokba hulljanak.

Csatájok a védelmezett Népjog csatája volt, Melyet szent eskü, szent kötés Ellen zsarnok tiport.

Keblökben a köz érdekek Szerelme lángola, Karjokba’ tiszta honfitűz Szablyája villoga.

Vad kényt, zsarnok-parancsokat, Láncot nem tűrtenek, S Szabadság, te szép égi lény, Érted vérzettenek.

Vérzettek és elhulltak ők, De győzödelmesen: Tettök sugára átragyog Időn, enyészeten.

Dicsőség bájvirágai Vérökből termenek, S sírjokról nagy világba át Hírszellők lengenek.

Márványlapokra tettöket Örök betűivel A történet komoly szavú Múzsája vési fel.

Mint vítanak, mint estek el Szabadság harcain, Beszéli a vándor rege Utódok ajkain. -

Hazájok most bús temető, Népetlen pusztaság, Paloták és faluk helyén Fű nő s fenyérvirág.

Kiket megkímélt a halál, A férfi bajnokok, Vagyontalan földönfutók, Hazátlan vándorok.

Roppant zajongó várasok Utcáin hallgatás, Sápadt nők arcán síralom, Bánat, szívszaggatás.

Romok között erőtlen agg Apák lézengenek, Kik egy jövő szebb kor felől Kétségbe estenek.

Ti gyászló nők, őszűlt apák, Gyámatlan magzatok! Elgázlott honnotok felett Szűnjön siralmatok!

E porba omlott szép haza Fel fog születni még, Van bíró a felhők felett, Áll a villámos ég.

Az ész mindenható tüze Támad föl ellene, S a zsoldos szablyák ezrein Győz a kor szelleme.

E síri gyászolás öröm- Hangokká változik, Keresztüldörgi a hazát Kelettől nyúgotig:

S hol legtöbb honfivér lepé A harci síkokat: A népszabadság ott tenyészt Legszebb virágokat.