Eltemette honját
A mohácsi vész,
Vissza vércsatákból
Tér a bús vitéz.
Föltekint, s hol a nap
Nyúgodóba száll,
Kék hegyeknek ormán
Sziklavára áll.
Sziklavára csendes
Mint a temető,
Benne egy harang kong,
Mély gyászt hirdető.
Fenn a várteremben
Fáklyák fénylenek,
Bánatos karének
Hangi rezgenek.
A teremközépen,
Magos gyászpadon
Kiterítve fekszik
A szép hajadon.
Arca, keble halvány
Mint a bérc hava,
Húnyva szép szemének
Ég csillaga.
És belép a bajnok,
És reá borúl
A kedves halottra,
Keblén mély kin dúl:
«Mindent elvesztettem,
Mindent - jaj nekem! -
Harcon a hazámat,
Itthon kedvesem.
Ah fekünném inkább
Én e gyászpadon,
Mint te, szép virágszál,
Ékes hajadon!»